„Longerich kiváló tanulmánya minden korábbinál jobban vizsgálja, hogy lesz az antiszemitizmusból tömeggyilkosság, és üzenete az, hogy az út bizony eléggé egyenes” – írja a New York Review of Booksban a Metazinból is ismert történész, Timothy Snyder.

Írása négy könyvből szemezget, de elsősorban Peter Longerich német történész két művével foglalkozik: az egyik a nácik „zsidópolitikájáról”, a másik Himmler SS-vezér életéről szól.

Longerich szerint a háború első éveiben Hitler a túszul ejtett zsidókkal akarta sakkban tartani Angliát és Amerikát. A nácik eredeti elképzelése az volt, hogy majd a megszállt Oroszország távoli vidékeire telepítik át az európai zsidóságot, s ott közelebbről nem tisztázott viszonyok között tartják elzárva a külvilágtól. A nácik szövetségesei is tudhattak a tervekről: a német történész ezzel hozza összefüggésbe, hogy Magyarország az első bécsi döntés nyomán visszaszerzett területekről sok ezer zsidó embert kitoloncolt a németek megszállása alatt lévő Kamenyec-Podolszkba. Ott aztán 23 600 embert lőttek agyon Friedrich Jeckeln SS-tiszt parancsnoksága alatt. Ez volt az első ipari méretű tömeggyilkosság a holokauszt történetében.

Előbb Németországban, aztán Lengyelországban a nácik szisztematikus kegyetlenkedéseket és időnként tömeges gyilkosságokat hajtottak végre, de a teljes megsemmisítés útján ekkor indultak el. Jeckelt hamarosan Rigába vezényelték, ahol létrehozta a helyi gettót, és ott napok alatt 27 800 embert gyilkoltatott tömegsírba. Időközben Himmler már nyáron elrendelte, hogy az Oroszországban előrenyomuló SS végezzen a zsidó nőkkel és gyermekekkel (a férfiakra a júniusi támadás kezdetétől fogva érvényes volt ez a parancs). A Német Birodalomhoz csatolt lengyel területeken létrejött a łódźi gettó, ahol ez idő tájt még kényszermunka folyt. De kórházakban ápolt betegek megölésére már alkalmaztak kipufogógázt. A tömeges elgázosítás akkor kezdődött, amikor Hitler elrendelte a lágerekbe zárt német zsidóság keletre telepítését. Még ekkor sem volt szó teljes megsemmisítésükről, Arthur Greiser kormányzó azonban már gázkamrát építtetett, hogy „helyet csináljon” az érkező németországi zsidóknak.

Snyder hitelt ad Longerich feltételezésének, hogy a kedvezőtlen hadszíntéri hírek, az orosz ellenoffenzívák és Amerika hadba lépése nyomán születtek a határozatok, amelyek a „végső megoldáshoz” vezettek. Hitler azt hirdette, hogy a zsidók robbantották ki a háborút, és büszkén hivatkozott önnön jóslatára, amelyben még 1939-ben megmondta, milyen szörnyű büntetés vár rájuk, ha ezt megteszik.

Ahogy Hitler a harmincas években bűnrészessé tette a német lakosságot a zsidóság elleni atrocitások idején, ugyanúgy 1942-től szövetségeseit is kompromittálni akarta maga mellett, és erőteljesen sürgette, hogy „oldják már meg a zsidókérdést”. Longerich szerint úgy vélte, hogy ha megteszik, akkor majd a végsőkig ki kell tartaniuk a nácik mellett, nem állhatnak át. Nem véletlen, hogy Olaszország és Bulgária az első adandó alkalommal ki tudott lépni a háborúból, a zsidók üldözését ugyanis e két országban korlátok között tartották, s nem voltak hajlandóak kiszolgáltatni a zsidóságot a németeknek. Románia maga gondoskodott zsidók tömegeinek legyilkolásáról, de a hadiesemények fordulatát érzékelve visszakozott, és szintén nem adta át a náciknak a maga zsidó lakosságát. A román állam így át tudott állni a szövetségesek oldalára.

Longerich nyomán Snyder a következő – meglehetősen elnagyolt – leírást adja Magyarország esetéről:

„Magyarország kitoloncolt zsidókat az 1939-ben, Csehszlovákia feldarabolása után megszerzett területekről, a hazai zsidóságot pedig brutális munkaszolgálatra fogta, amelynek során sokan életüket vesztették, de a rezsim nem volt hajlandó a halálgyárakba küldeni a zsidókat. A magyarországi zsidók deportálása 1944-ben kezdődött, miután a magyarországi rezsim sikertelenül próbált átállni a szövetségesekhez és segítséget kérni tőlük; a németek ekkor bevonultak és új rezsimet állítottak fel.”