„Mi is a baj a pragmatizmussal? Semmi. Mármint azon kívül, hogy elfogadjuk az alapelveit, ám a gyakorlatban mégsem támogatjuk. Nem a pragmatikus politikusokra szavazunk, és nem támogatjuk a pragmatikus kezdeményezéseket. Az igazság az, hogy a pragmatizmus erőfeszítéseket és kompromisszumkészséget igényel, amire viszont nem vagyunk hajlandók” – olvassuk Tim Harford közgazdász cikkét az Independentben.

A pragmatikus politikát jobb- és baloldali kormányok is előszeretettel tűzik zászlajukra. Azt ígérik, hogy az utópikus és ideologikus megközelítés helyett a gyakorlatban működő megoldásokat támogatnak. Mint mondják, szakítanak az elméleti illúziókkal, és realista elvek szerint kormányoznak.

Ha nem dogmák vezérlik a politikát, akkor a gyakorlati eredmények alapján bármikor módosítható az irány – gondolnánk. A pragmatikus politikusnak ugyanis nem kell bármi áron ragaszkodnia valamilyen ideológiai vízióhoz – például a marizmus elveihez, vagy a piaci megoldások mindenhatóságának libertárius dogmáihoz. Mivel nem kötelezte el magát átfogó vízió mellett, kis lépésekkel halad, így különösebb presztízsveszteség nélkül kiigazíthatja a nem bevált módszereket.

Harford viszont arra a következtetésre jut, hogy a pragmatikus elveket hirdető politikusok a gyakorlatban egészen máshogyan járnak el. A négyéves ciklusok nem teszik lehetővé a hosszú távú tervezést. A hibák vállalására és az irány módosítására is kevés kormány hajlandó: attól tartanak, hogy a meghátrálás politikájuk teljes hitelvesztésével járna.

A brit példák Harfordot igazolják. Az elmúlt évtizedek két legsikeresebb kormányfője – Margaret Thatcher és Tony Blair – egyaránt az utópiákkal való leszámolást ígérte. Sikerüket azonban mindketten annak köszönhették, hogy soha nem hátráltak meg, soha nem ismerték el, hogy hibáztak, és rendre elutasították a kompromisszumos megoldásokat. Mindketten több mint tíz évig kormányoztak.