„Megszorítanak, megszorítanak, és amikor mindez nem használ, akkor még jobban megszorítanak” – írja James K. Galbraith közgazdász az American Conservative Magazinban. Vitapartnere, a libertárius Robert P. Murphy viszont őt vádolja azzal, hogy a gazdaságélénkítő közkiadások eredménytelenségét látva, ahelyett, hogy változtatna a gyógymódon, meg akarja duplázni a hatástalan gyógyszer adagját.
Két évvel ezelőtt John Maynard Keynesnek hatalmas kultusza volt Amerikában, de ennek mára vége. Az 1929-től 1933-ig tartó nagy válságból Roosevelt elnök az ő elvei alapján, államilag finanszírozott bőkezű programok révén juttatta ki az Egyesült Államokat, legalább is így látják az állami beavatkozás hívei. Köztük persze az ifjabb Galbraith, aki Austinban, a Texasi Egyetemen Keynes gazdaságpolitikáját oktatja. A témát volt honnan örökölnie: édesapja, John Kenneth Galbraith ifjúkorában maga is fontos gazdaságpolitikusi feladatokat kapott Roosevelt elnöktől, majd egy hosszú életen át mindvégig az aktív állami szerepvállalás eszméjét hirdette.
Az ifjabb Galbraith mindenekelőtt keserű szavakkal veti Barack Obama elnök szemére, hogy felhagyott a Keynesiánus gazdaságpolitikával, pedig két éve még azzal az igénnyel lépett fel, hogy ő lesz az új Roosevelt. Magukat keynesiánusnak mondó munkatársai két év alatt elköltöttek 800 milliárd dollárt a gazdaság élénkítésére, de ez nem volt elég: a munkanélküliség nem csökkent az elvárt szintre. Obama vereséget szenvedett az időközi törvényhozási választásokon, majd visszaküldte gazdaságpolitikusait az egyetemre oktatni.
Most régebbi bölcsekhez, a klasszikus liberálisokhoz fordul, és a választásokon sikerrel szereplő ellenzéki republikánusok programját kezdi megvalósítani. A cél az állami kiadások lefaragása. A kétszáz évvel ezelőtti liberalizmus improduktívnak tekintette az államot, és úgy gondolta, hogy az államra sokat költő nemzetek szükségképp elszegényednek. Ezt a régi bölcsességet ássák most elő a gazdaságpolitikusok, holott a válság éppen azért tört ki, mert harminc éven át egyre csökkentették az államnak azt a lehetőségét, hogy ellenőrizze a pénzügyi szektor tevékenységét. Az állami kiadások lefaragásától pedig elég merész dolog azt várni, hogy felpörögjön a gazdaság. Márpedig most éppen ez a hit van divatban Amerikában és Európában egyaránt.
Robert P. Murphy a tekintélyes washingtoni Energiakutató Intézet vezető kutatója csak a kiindulópontig ért egyet Galbraithszel: a szerinte keynesiánus Obama-szakértők kiszámították, hogy csaknem 800 milliárdos élénkítő csomag nélkül 9 százalék fölé emelkedne a munkanélküliség, így viszont 8 százalék alatt marad. Valójában, miután elköltötték a hatalmas összeget, tíz százalék fölé emelkedett a munkanélküliek arányszáma. Ezután Galbraith úgy véli, hogy nem költöttek eleget, azért nem lett meg a várt eredmény. És ha netán az orvosság volt rossz? Miért kellene kétszer annyi ideig kétszer akkora adagban szedni?
Ami a Roosevelt-féle New Deallel vont párhuzamot illeti, Murphy kétségbe vonja, hogy Keynes és Roosevelt húzták ki az amerikai gazdaságot a válságból. Hiszen Rooseveltet csak 1932-ben választották elnökké, 1933-ban lépett hivatalba. Inkább lassította a kilábalást a programjaival. „James Galbraith helyesen állapítja meg, hogy Obama nem hajtott végre új New Dealt. Legalább is egyelőre. Ezért hálával tartoznak neki az amerikaiak” – jegyzi meg gunyorosan Murphy.