„A helyes válasz a paritás. Mindenhol. És azonnal” – írja a Le Monde-ban Yvette Roudy szocialista politikus, aki 1983-tól három éven át a szocialista párti kormány nőügyi minisztere volt.
Roudy már bevezetőjében siet közölni, hogy nem kíván ítéletet mondani Dominique Strauss-Kahn bűnösségéről vagy ártatlanságáról, de a sorok között határozottan értésre adja, hogy hitelesnek tartja az afrikai származású szobalány elbeszélését, miszerint a fiatalasszony nemi erőszak áldozata lett a New York-i Sofitel szállodában.
Azt írja ugyanis, hogy a szobalány kiállása „felszabadíthatja a nők hangját”, vagyis megérteti velük, hogy ilyen esetben nem bűnösök, hanem áldozatok, akiknek panaszjoguk van, s nem kell elbujdokolniuk szégyenükben.
A cikk fő célpontja azonban a francia politikai elit, amely azonnal cinkos kacsintással fogadta a New York-i hírt. Sok tekintélyes értelmiségi és népszerű politikus egyaránt banális esetnek, felfújt epizódnak tekintette a történteket. Ezek a férfiak még mindig bocsánatos bűnnek tekintik, ha egy társuk agresszió, zaklatás, erőszak révén próbálja érvényesíteni „férfiúi felsőbbrendűségét”.
Franciaországban van ugyan törvény a nemi erőszakról (alig harminc éve!), s van a szexuális zaklatásról is (mindössze húsz éve!), de a társadalmi szokások erősebbek a törvénynél. Mert a nőknek alig kétszáz éve van joguk az iskolai tanuláshoz. Alig hatvan éve van választójoguk. Alig ötven éve vállalhatnak munkát a férj jóváhagyása nélkül, és alig negyven éve törölték el a családjogból azt a kitételt, hogy a férfi a családfő.
Roudy a New York-i eset hatásának tulajdonítja, hogy újabban a hasonló franciaországi eseteknek kezd következménye lenni. Egy államtitkárnak le kellett mondania szexuális zaklatás miatt. Egy szocialista szenátort és polgármestert a bíróság ítélt el szexuális zaklatásért, és Roudy reményei szerint ki fogják zárni a pártból.
De például ma is kevés a nő a rendőrségen. Miniszter korában Roudy próbált volna segíteni ezen, de merev ellenállásba ütközött: a főtisztek azt mondták neki, hogy a feleségük féltékeny lenne. Egy másik zátonyra futtatott terve az volt, hogy hozzanak törvényt a szexizmus ellen, vagyis a faji megkülönböztetés büntetéséhez hasonló erővel tiltsák a nők iránti előítéletek sértő megnyilvánulásait. Az ügy napirendre sem került a parlamentben.
„Az utolsó meghódítandó erőd maga a törvényhozás. Nem véletlen, hogy oly kevés feminista ül a Nemzetgyűlésben. A hatalom ma is hímnemű” – írja Yvette Roudy, és azt javasolja, hogy a döntéshozó intézményekben azonos számban képviseltessék magukat a nők és a férfiak.