„Mint alapjában minden modernkori forradalom, a legújabb oroszországi is úgy kezdődött, hogy a hatalom tétován liberalizálni kezdett” – írja Leon Aron, az American Enterprise Institute konzervatív kutatóközpont Russzisztikai Intézetének igazgatója a Foreign Policy Magazinban.
Igen ám, de miért kezdett Mihail Gorbacsov liberalizálni a kilencvenes évek második felében? Persze nem azért, hogy felbomlassza a nagy birodalmat. Nemhogy ő, de még ellenfelei sem gondolták, hogy küszöbön áll az összeomlás. Aron szerint a szovjet rendszer Gorbacsov alatt is tovább működhetett volna, mint azelőtt.
A gazdasági növekedés visszaesett, de még mindig csaknem elérte az évi 2 százalékot, ami Nyugaton nem lett volna rossz eredmény. A szovjet polgár jövedelme nőtt, jóllehet ez a növekvő költségvetési hiányban is megmutatkozott. De a deficit még 1989-ben sem érte el a 9 százalékot, miközben az Egyesült Államokban már a GDP 56 százaléka körül járt.
Az sem állja meg a helyét, hogy Ronald Reagan amerikai elnök űrfegyverkezési programja kényszerítette volna kapitulációra a Szovjetuniót. Az oroszok tudták, hogy az űrpajzsból még a legjobb esetben is csak évtizedek múltán lehet katonailag hasznavehető rendszer. Richard Pipes, a szovjet történelem legismertebb amerikai tanulmányozója, aki Reagan elnök mellett volt tanácsadó, maga is meglepődött a szovjet állam váratlan összeomlásán.
A lengyelországi munkásmozgalmat szokták még az összeomlás okai közé sorolni, valójában azonban a Szolidaritás szakszervezet lendülete 1985-re kifulladt, és különben is, a Szovjetunió hozzászokott, hogy 12 évente pacifikálnia kell egy-egy országot, s a Nyugat ellenérzéseivel nem kell túl sokat törődnie.
Aron idézetek egész sorával bizonyítja, hogy a Gorbacsov-féle vezetés azért fogott reformokba, mert erkölcsileg tarthatatlannak érezte a korrupciót, az elmaradottságot és a rendszer alacsony hatékonyságát. Az értelmiség soraiban ez az érzés már korábban megérett, de ekkor már a pártvezetés egy része is átvette, és szabadabb kezet adott az íróknak, a publicistáknak, akik aztán elintézték a többit.
Aron erkölcsi forradalmat lát abban is, ami az elmúlt hónapokban az arab országok egy részében végbement. Nem a kenyérért vonultak utcára az arab fiatalok, hanem a méltóságukért. Ez az erkölcsi erő elegendő egy diktatúra megdöntéséhez, ahogy Oroszországban is történt, de ahhoz már kevés, hogy megváltoztassa a tekintélyuralom évszázados kultúráját. Az orosz erkölcsi újjászületést megfojtotta az előző hetven év kultúrájában tenyésző bizalmatlanság és atomizáltság. Ezzel magyarázza a szerző, hogy ismét tekintélyuralmi trükkökkel lehetett hatni a lakosságra: így értelmezi az elmúlt évtizedben kiépült Putyin-rendszert.
Személyes tapasztalataira hivatkozva azonban azt írja, hogy ismét kialakulóban van a korrupció és a cenzúra elleni hangulat, amely nagy változásokat szokott előidézni. Az ezekhez szükséges liberális reformokat pedig Medvegyev elnöktől várja. Az államfőhöz közel álló kutatóközpont, a Jelenkori Fejlődési Kutatóintézet februári jelentésében olyan kifejezések olvashatók, amelyek kísértetiesen emlékeztetnek Gorbacsovék egykori szavaira: „Korunk kihívása abban áll – olvasható a februári dokumentumban –, hogy átalakítsuk értékrendszerünket, és új öntudatra ébresszük az embereket.”