„A számolásnál hiányzó leánygyermekek és nők többsége nem hanyagság áldozata lett” – olvassuk a New York Timesban Ross Douthattól. 

A nemek megválasztásának jelenségére már jó két évtizede felfigyelt a világ. Amartya Sen, a későbbi Nobel-emlékdíjas közgazdász 1990-ben írta meg a New York Review of Booksban, hogy 100 millió nő hiányzik a kínai és az indiai népességmozgalmi adatokból. Ami hazáját, Indiát illeti, mindezt a nők elnyomott helyzetére, rosszabb egészségügyi, élelmezési és iskolázottsági körülményeire vezette vissza, Kína esetében viszont megemlítette, hogy a leánycsecsemők megölésére is utalnak jelek. Abortuszról nem esett szó az írásban, pedig a 20. század végén már nagy családtervezési kampányok zajlottak a fejlődő országokban, és a városokban hozzáférhető volt az ultrahang-technika, amelynek segítségével korai fejlődési szakban is többnyire megállapítható a magzat neme.

Az elmúlt öt-hat évben már nem volt kétséges, hogy az abortusz és a csecsemőgyilkosságok nagy szerepet játszanak a nemi egyensúly felborulásában. Erről a Metazinban is szó volt. Mint ahogy arról is, hogy ennek kulturális és gazdasági okai egyaránt vannak. Szóba került az is, hogy idővel a felnőtt férfilakosság jelentős része maradhat asszony nélkül, ami belső és külső konfliktusokhoz vezethet. Mara Hvistendahl, a Science Magazine gyakori szerzője évek óta tanulmányozza a témát, és már 2008-ban ismertette az első jelenségeket, amelyek a nem megválasztásának erőszakos következményeire utalnak.

Azóta egész könyvet írt Természetellenes kiválasztódás címmel, s a konzervatív, abortuszellenes recenzor a maga álláspontját látja igazolva a liberális szerző művében: a hiányzó lánygyermekeket „az ultrahang és a terhesség második negyedévében végrehajtott abortuszok révén szelektálták ki az életből”.

A nyugati kormányok és jótékonysági szervezetek alaposan kivették a részüket ebből a folyamatból. Hvistendahl kiderítette, hogy a múlt század második felében különös szövetség jött létre a jobboldali hidegháborús harcosok és a baloldali segélyegyletek között. Az előbbiek attól tartottak, hogy a népességrobbanás a kommunizmus malmára hajtja a vizet, az utóbbiak pedig a női szabadság nélkülözhetetlen kellékének tekintették az abortuszt.

Hvistendahl megrázó részleteket közöl a lánymagzatok és lánycsecsemők tömeges eltüntetéséről, és Douthat szerint alighanem kínosan érezheti magát ezek ismeretében. Mert hiszen a liberálisok az embriót nem tekintik embernek, ezért „szinte abszolútnak tartják az abortusz jogát”. Hvistendahl maga azt írja erről, hogy nem tudja eldönteni, mikor kezdődik az élet, csakhogy emiatt Douthat szerint helytelenül határozza meg, ki is az áldozat. Hvistendahl az egész társadalmat jelöli meg vesztesnek, mivel a nemek közti egyensúly felborulása nyomán nő az erőszak veszélye, tovább burjánzik a prostitúció és általában a szexkereskedelem.

Ezek fontos megfigyelések – írja Douthat –, de Hvistendahl könyvéből csak úgy süt a felháborodás, ezt pedig a hiányzó leánygyermekek kelthették benne, nem a társadalmi következmények. Ebből a szempontból az abortuszellenesek könnyebb helyzetben vannak, mert nem kerülnek ellentmondásba saját elveikkel, ha kimondják: „A 160 millió hiányzó lánygyermek tragédiája nem abban áll, hogy hiányoznak, hanem abban, hogy meghaltak.”