„Keynesben a gazdasági stabilizáció nagy elméletíróját tiszteljük, pedig ennél fontosabb mondanivalója is van a 21. század számára. Fel merte tenni azt a kérdést, amelyet egyetlen más közgazdász sem” – olvassuk Robert Skidelsky gazdaságtörténésznek a bécsi szociáldemokrata Renner Institut meghívására tartott előadásában.

A tekintélyes amerikai professzor arra vállalkozott, hogy az osztrák baloldal számára összefoglalja John Maynard Keynes gazdaságtani gondolatainak legfontosabb mai tanulságait.

A kötetes Keynes-monográfia szerzője kitér rá, hogy tíz éve a neoklasszikus elméletek bűvkörében élő közgazdász világ kétkedve fogadta a keynesiánus elméletet méltató munkáját. 2008 előtt ugyanis a közgazdászok zöme abból indult ki, hogy az államnak elég a monetáris politikát felügyelnie a növekedés biztosításához. Ahogyan a húszas években, úgy a többség most is elhitte, hogy a gazdasági növekedés megállíthatatlan, és nem következhet be súlyos válság.  

Mint arról a Metazin is beszámolt, a gazdasági válság kirobbanása óta azonban ismét népszerű az állam aktív gazdasági szerepvállalását valló keynesiánus elmélet. A recesszióba torkolló pénzpiaci összeomlás felidézte Keynesnek a harmincas évek világválsága kapcsán kifejtett gondolatát, miszerint a beavatkozás nélküli piacok nem képesek az önszabályozásra, így a válság előbb-utóbb szükségképp jelentkezik. Amiből az következik, hogy csak az állami beavatkozás képes a piac láthatatlan keze által kreált durva gazdasági kilengések megakadályozására.

A válság legyőzéséhez a piaci szereplők bizalmának visszaállítása szükséges – idézi Keynest Skidelsky. Az állam feladata a termelést ösztönző kereslet megteremtése, különösen válság idején, amikor a rossz gazdasági kilátások mindenkit a fogyasztás visszafogására ösztönöznek. A gazdasági növekedés csak akkor indul be, ha a társadalom széles rétegei költekeznek, amihez jelen esetben az szükséges, hogy az állam az újraelosztás fokozásával segítse meg a hitelek miatt spóroló adósokat. Fontos lenne továbbá az is, hogy az állam garanciákkal és állami befektetési bankok indításával a hitelezési kedv erősödését is segítse.

Mindez már sokszor elhangzott az elmúlt három év során. Skidelsky azonban kitér arra is, hogy Keynes nemcsak szigorú közgazdaságtani elmélettel, hanem általánosabb társadalmi kérdésekkel is foglalkozott.

Gazdasági lehetőségek unokáink számára című 1930-as esszéjében a jólét, a jó élet fogalmait járta körül. Keynes azt jósolta, hogy a nagy világválság által ideiglenesen megakasztott gazdasági növekedés hatására száz év múlva megoldódhatnak a hagyományos gazdasági problémák. A jólét elterjed, a nyomor megszűnik, a munkaidő jelentősen csökken. A kérdés ekkor már az lesz, hogyan és mire használják fel az emberek a felszabadult szabadidőt és forrásokat.

Keynes szerint ez az idő akkor következik el, amikor a munkások átlagosan mai értéken számolva 16 ezer és 32 ezer font között keresnek évente, vagyis nyolcszorosát a harmincas évek béreinek. Mindez mára megvalósult. Az Egyesült Államokban és az EU tagállamaiban mára a munkások bérei elérték, sőt meghaladták a Keynes által áhított szintet.

A soha nem látott gazdagsággal azonban nem köszöntött be az általános jóllét kora. Hiába a rengeteg materiális jószág, az emberek többségének életminősége nem hasonlít a Keynes által vizionáltra.

Ezért – véli Skidelsky – a baloldalnak fel kell tennie a kérdést, hogy mire is való a gazdasági növekedés, mi a pénz és a gazdagság értelme. Utal rá, hogy a szocdemeknek el kellene végre szakadniuk a GDP-t a jólléttel azonosító klasszikus kapitalista szemlélettől, és a produktivitás növelése helyett a meglévő erőforrások olyan elosztására kellene törekedniük, hogy mindenki számára elérhetővé váljon az értelmes élet lehetősége.

A gondolat már csak azért is aktuális, mert a felhalmozást és a növekedést öncélnak tekintő materializmus és kapitalizmus klasszikus szociáldemokrata bírálatát egyelőre csak a radikális, romantizáló antiglobalista bal- és jobboldal hasznosítja.