„Fukuyama korábban szükségszerűnek és egyetemesnek minősítette a liberális államot, most csupán vonzónak tartja és történelmi körülményektől függőnek tekinti” – foglalja össze a változást Adam Kirsch a City Journalben.
A Metazinban már találkozhattunk Fukuyamának akkor még csak kéziratban olvasható új könyvével, A politikai rend eredetével, és a korai recenzióból kiderült, hogy Fukuyama az emberek biztonság iránti vágyából és társaslény-természetéből vezeti le az állam kialakulását, továbbá hogy a különféle államalakulatok versenyéből a leghatékonyabb kerül ki győztesként, az pedig persze nem más, mint a demokratikus jogállam, csak már nem győz olyan automatikusan, mint ahogy Fukuyama két évtizeddel ezelőtt gondolta.
Kirsch utal rá, hogy Fukuyama mentorának, Samuel Huntingtonnak híres 1968-as elméletét kívánja meghaladni. Ha elolvassuk, mit írt Fukuyama Huntington örökségéről az év elején, kiderül, hogy távolról sem a Civilizációk összeütközéséttekinti a három éve elhunyt professzor fő teljesítményének, hanem A politikai rend a változó társadalmakban című kötetet, amelyben Huntington a politikai rendet nem a modernizáció gyümölcsének, hanem feltételének tekintette, és megállapította, hogy a volt gyarmati országokban azért van stagnálás, mert a hirtelen változások közepette nem alakul ki politikai rend.
Amikor Fukuyama a történelem végéről írt, nem rejtette véka alá, hogy Hegel hatása alatt áll, pontosabban Alexandre Kojève, Franciaországban élt orosz hegeliánus filozófus Hegel-interpretácójának hatása alatt. Kojève úgy látta, hogy a társadalmak a fokozódó felvilágosodás nyomán a szabadság birodalmába tartanak, s filozófiai szempontból lényegtelenek a kitérők, így lényegtelen az is, hogy a szabadság állama sehol sem valósult meg: csírái a francia forradalom kora óta megvoltak, s ez elméleti szempontból elegendő. Ugyanígy Fukuyamát sem rendítette meg, hogy a világ a szovjet birodalom összeomlása után is tele van diktatúrákkal. Kirsch szerint viszont talán inkább az mellékes, hogy filozófiailag minden rendben, ha egyszer több mint kétmilliárd ember diktatúrában él.
Új könyvében Fukuyama szakít azzal a hegeli elképzeléssel, hogy szükségszerűség vezet a szabad államhoz. Továbbra is a liberális államot tekinti végállomásnak, de Hegel helyett Darwint hívja segítségül: az ember addig tökéletesíti társadalmának szervezettségét, amíg létre nem hozza az olyan államot, amely erős, jogbiztonságot nyújt és gondoskodik a kormányzóik elszámoltathatóságáról. Korábban Fukuyama Hegelt állította szembe Hobbesszal: Hobbes szerint az állam azért alakul ki, mert a természetben mindenki mindenki ellen vív háborút, márpedig az ember első ösztöne az erőszakos haláltól való félelem. Fukuyama ennél meggyőzőbbnek találta Hegel elméletét, miszerint a társadalom az embernek abból a szükségletéből épül, hogy kivívja embertársai elismerését, ennek pedig az a módja, hogy hatalmat szerez fölöttük. Most viszont Darwinnal érvel: az ember mindig is társas lény volt, mindig is csoportokba szerveződött, csak a szervezeti formák változtak, éspedig valahogy úgy, ahogy az élő szervezetek: „A politikai rendszerek fejlődése nagyjából a biológiai evolúcióhoz hasonlítható.”
Ez pedig úgy megy végbe, hogy a különféle államszerveződések közül az életképesek maradnak fenn. Kirsch kétségbe vonja, hogy az életképesség és a szaporodás fogalma a társadalmakra is érvényes, márpedig ezek nélkül a darwini mechanizmus nemigen működik. További különbség, hogy az emberi tevékenység az egyén szempontjából ésszerűtlen is lehet, abban az értelemben, hogy az ember akár az életét is feláldozza olyasmiért, amiből nem lehet haszna. Az államépítés fontos építőkövei, a nacionalizmus, az ideológiák szintén irracionális dolgok.
Mindenesetre, ha Hegel helyett Darwin módszere az irányadó, akkor természetes, hogy a végcél bekövetkezte, a liberális állam létrejötte nem feltétlen szükségszerűség. Hiszen a biológiai evolúciónak sosincs vége, amíg az élet el nem pusztul.