„Ahogy Ernst Nolte, a neves német konzervatív történész mondta vagy két évtizeddel ezelőtt, ‘a múlt nem akar elmúlni’. A történelmi emlékezet korántsem semleges terület, hanem kulturális és politikai csatatér” – írja Julián Casanova spanyol történész az Eurozine magazinban.

Spanyolország mindmáig nem nézett szembe a múlttal: amikor Franco tábornok halála után áttért a demokráciára, amnesztiával fátylat borítottak a történtekre. Közben a történészek egyre többet derítettek ki a Franco-rendszer bűneiről, és az ismeretlen helyre temetett kivégzettek unokái mozgalmat indítottak, erkölcsi és anyagi jóvátételt követelve. A nemzetközi hírű vizsgálóbíró, Balthasar Garzón nyomozásba kezdett, de a bírói karban is igen erős jobboldal felfüggesztette állásából. Márpedig az igazságot ki kell deríteni – írja a liberális történész, de megemlíti, hogy a jobboldal történelmi emlékezetét sem szabad megsemmisíteni.

A madridi El País hasábjain Antonio Elorza a spanyol idegenforgalom reklámjelszavát idézve keserűen állapítja meg az évfordulón, hogy „Spanyolország különleges”. Európában mindenütt feltárták a fasiszta múltat, egyedül Spanyolországban vannak még tabuk. Sőt, a jobboldal a köztársaság fegyvereseinek túlkapásait úgy mutatja be, mintha a köztársaság lényege a brutalitás lett volna. Ezzel szemben az 1936. július 17-én fellázadt tábornokokról egy hősi és tiszta mozgalom vezetőinek képét festik. Más európai országokban nem fordulhatna elő, hogy a jobboldal a fasiszta múltat heroizálja – olvassuk az El Paísban.

A spanyol nyelvű barcelonai konzervatív ABC szerzője viszont még sokallja is a történelmi vitákat. José Maria Carrascal úgy fogalmaz, hogy 75 évvel a kitörése után a spanyol polgárháborúnak még mindig nincs vége. „Könyvekben, cikkekben, konferenciákon, vitákban vívják tovább, éspedig változatlan hévvel és dölyffel.” A vesztesek nem törődnek bele vereségükbe, s legalább az erkölcsi győzelmet ki szeretnék vívni. De a győztesek sem adják alább.

Carrascal szerint a háborúról megjelent számtalan könyv egyike sem az igazságot tartalmazza, legfeljebb csak az egyik vagy a másik fél igazságát. Még a külföldi történészek műveiben is olyan jelzőkkel festik le a szereplőket, amelyek eleve torzítanak, még akkor is, ha a tényekben nincs pontatlanság. Senki sem ismeri el, hogy a köztársaság védelmére és a köztársaság elleni lázadásra egyaránt elegendő ok volt. Az előbbit a szerző nem indokolja, az utóbbit igen: „A köztársaság megszűnt a köz társasága lenni, és a másik fél megsemmisítésére adta a fejét.”

A konzervatív kommentátor szerint a spanyolok mazochista élvezetet lelnek abban, hogy tovább vívják a hetvenöt éves háborút. Pedig ezzel fékezik az ország haladását, mert a harc „rengeteg energiánkat emészti fel, és más, sokkal sürgősebb és szükségesebb teendőkről vonja el erőnket és figyelmünket”.