„Minden, amit a kivonulás ellenzői jósolnak, hogy be fog következni Irakban, ha elhagyjuk az országot, máris bekövetkezőben van. Akkor miért maradjunk?” – kérdezi a veterán amerikai hírszerző és politológus.

A Nieman Foundation for Journalism sokféle módon járul hozzá az újságíróképzéshez és a szakmai normák ápolásához. Az egyik program keretében szaktekintélyeket kérnek föl, hogy segítsenek az újságíróknak a fontos kérdéseket megfogalmazni. 

Nemrég William E. Odom kapott alkalmat, hogy feltegye az iraki háborúval kapcsolatos legfontosabb kérdéseket. Odom valóban tekintély mind a hírszerzésben, mind a politológiában. Carter elnök alatt Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadó katonai tanácsadója. Reagan alatt a legmagasabb tisztségeket tölti be a hírszerzési apparátusban. Szakterülete a (korábbi) Szovjetunió és a Perzsa Öböl. A hadsereg nyugalmazott altábornagya.

Odom kérdése aktuális, pontos: Mi szól az ellen, hogy gyorsan kivonuljunk? A válasz katonásan határozott: „Minden, amit a kivonulás ellenzői jósolnak, hogy be fog következni Irakban, ha elhagyjuk az országot, máris bekövetkezőben van. Akkor miért maradjunk?”

Közelebbről kilenc kérdéscsoportot vizsgál meg a veterán hírszerző és politikai elemző. A legérdekesebb az első három: a polgárháború, a szavahihetőség és a demokrácia témája.

„Az irakiak már most is harcolnak irakiakkal – állapítja meg Odom. – A lázadók sokkal több irakit öltek meg, mint amerikait. Ez polgárháború. A bent maradással nem tudjuk megakadályozni, hiszen épp mi okoztuk a megszállással.”

Ami a kormány szavahihetőségét illeti, ezt meglehetősen könnyedén intézi el: „Egy hiperhatalomnak nem kell a szavahihetősége miatt aggódnia. Ez az egyik nagy előnye annak, hogy hiperhatalom vagyunk.”

Ebben a témában az újságírók által felteendő kérdéseket is javasol: „Tessék megkérdezni az elnököt, hogy az milyen hatással lesz szavahihetőségünkre, ha a jelenlegi politika folytatása súlyos stratégiai vereséget eredményez. Mi használ jobban a hosszú távú szavahihetőségnek, ha még a vereség előtt visszavonulunk, vagy ha csak utána?”

Végül a demokrácia. „Az Egyesült Államok nem fog liberális, alkotmányos demokráciát hagyni maga mögött Irakban, akármilyen hosszú ideig maradunk ott.”

„Tessék megkérdezni az elnököt – javasolja –, hogy valóban egy amerikabarát, liberális rezsimet akar-e maga mögött hagyni? Mert az egyszerűen lehetetlen.”

Miért? „A háború utáni Németország és Japán nem lehet modell Irak számára. Németországban és Japánban már a 19. század végén érett (legalább egy generáció óta fennálló) alkotmányos rend működött, és kitartott egészen az 1930-as évekig. Ott csak egy másfél évtizedes totalitarizmust kellett visszafordítani.”

Odom tulajdonképpen aktív szolgálatának legfontosabb szakaszában, a gorbacsovi peresztrojka idején kialakult elképzeléseit eleveníti föl és alkalmazza az iraki helyzetre. 

Egy 1987-ben megjelent fontos cikkének ez a címe: Meddig mehetnek el a szovjet reformok?  A válasz akkor is hasonló – és hasonlóképpen határozott – volt: „Nem túl messzire. Ha Gorbacsov a rendszer alapjainak megváltoztatására törekszik, akkor gyakorlatilag semmi esélye sincs, hogy a változásokat ellenőrzése alatt tudja tartani.”

Ebben igaza lett Odomnak. De a peresztrojkáról írt régi cikkének az a másik következtetése nem igazolódott be, hogy mivel Gorbacsovnak is tudnia kellett, hogy az alapvető változások kicsúsznak a keze közül, ezért „csak azt a szerényebb célt tűzhette maga elé, hogy életet leheljen a régi rendszerbe”.

1987-ben elkövetett tévedése azonban, ha egyáltalán belátta Odom, a jelen esetben nem kell, hogy különösebben zavarja. Irakban nem volt Gorbacsov, aki belülről indította el a változásokat, és Szaddam uralmának megdöntése óta sem hemzsegnek a Gorbacsovok.

De attól még kérdés marad, hogy valóban csak olyan országokban alakulhat-e ki liberális demokrácia, ahol az alkotmányos rend hosszú múltra tekint vissza.  Oroszországban ma sem lefutott a játszma, és talán Irakban sem.