„Vajon a Nagy-Britanniában hagyományosan oly gyenge szocialistáknak sikerül-e irányításuk alá vonniuk az úgynevezett proletár öntudattól ma igencsak messze álló városi bandák hangulatát és szenvedélyét?” – kérdi a moszkvai Izvesztyijában Borisz Mezsujev politológus.

Mezsujev nem titkolt megvetéssel ecseteli, mennyire megrökönyödött a brit és az amerikai baloldali sajtó annak láttán, hogy hőse, az elnyomott, nagyrészt színes bőrű proletár vandál pusztításban élte ki magát Londonban és Birminghamben. Kigúnyolja a magyarázatot is, amely szerint az elmúlt évtizedek neoliberalizmusa miatt lett a dicső hatvannyolcas nemzedék külvárosi utódaiból vandál horda. Vezér nincs, eszme nincs, a twitter szervezi a megmozdulásokat, és sms figyelmeztet a rendőrség közeledtére.

A moszkvai kommentátor mindenesetre felhívja a figyelmet arra, hogy a baloldalon olyannyira ünnepelt forradalmak is rombolással és fosztogatással jártak. Például az arab tavasz zavargásai is, hiába állítja a baloldali sajtó ezeket követendő példa gyanánt az angliai rombolók elé. A dicső egyiptomi Tahrir-téri napokban az orosz diplomaták bizony nagyon is féltették testi épségüket és vagyontárgyaikat. De így volt ez már 1917-ben is, pedig akkor volt eszme is, vezér is. Alexandr Blok mégis arról írt Tizenketten című poémájában, hogy a polgárok lehetőleg mindent bezártak, elreteszeltek, a nagy rombolás-dúlás közepette. Amikor az amerikaiak felszabadították Bagdadot, a hálás irakiak népes csoportjainak első dolga volt, hogy kifosszák a helyi múzeumot. De a híres-nevezetes párizsi 1968 sem volt olyan költői, mint ahogy ma baloldalról emlékeznek rá. Ott is égtek az autók, törtek-zúztak az ifjak az utcákon.

„Ritka ugyanis az olyan tömeglázadás, amelynek résztvevői túlnyomórészt városi értelmiségiek, akik sok butaságot fecsegnek, de rombolni történetesen nem szoktak.”

A londoni lázadás kiváltó oka az volt, hogy a rendőrök lelőttek egy fekete bőrű fiatalt, és erről Mezsujevnek az jut eszébe, hogy Oroszországban a rendőrség ritkán riad vissza egy kis önkényeskedéstől, vagyis az orosz városokban is kirobbanhat az angliaihoz hasonló zavargás.

A párhuzam azonban itt annyiban marad, és az elemzés azzal folytatódik, hogy Angliában valaki előbb-utóbb vállalni fogja az elkeseredett külvárosiak politikai érdekképviseletét. Nyilván egy baloldali párt, mert hiszen színes bőrűek tömegeiről van szó. És ezek már vannak annyian, hogy bejuttassák képviselőiket a parlamentbe.

Velük szemben bizonyára megerősödik majd a szélsőjobboldal, vagy ahogy Mezsujev írja, megszerveződik az „ellenszenves idegengyűlölők, az angliai breivikek” tábora is. Ezzel pedig a konfliktus annak rendje s módja szerint az utcáról átköltözik az alsóházba. „Anglia pedig, s vele együtt Európa is, fellélegezhet – egy időre.”