„Ez az értelmezés erkölcsi szempontból új megvilágításba helyezi az atomfegyver bevetését, és egyben a nukleáris elrettentés elméletét is megkérdőjelezi, márpedig ez volt a hidegháborús stratégia alapja” – írja Gareth Cook a Boston Globe-ban.
Haszegava Cujosi, a Santa Barbara-i Kalifornia Egyetem tanára 2005-ben jelentette meg könyvét a második világháború utolsó időszakáról, s már akkor megírta, hogy Japán nem az atomtámadás hatására adta meg magát Amerikának, hanem a Szovjetunió elől menekült az amerikaiak előtti kapitulációba. Azóta egyre újabb adalékokkal támasztotta alá véleményét, és mára már több neves történészt is a maga oldalára állított.
Az amerikai és a japán iskolákban ma is azt tanítják, hogy a japán katonaság a végsőkig ellenállt, az amerikai tengerészgyalogság hatalmas áldozatok árán haladt korallzátonyról korallzátonyra, de amikor augusztus elején előbb Hirosima, majd Nagaszaki egyetlen légitámadásban elpusztult, a császárnak nem maradt más választása, mint hogy utasítást adjon a fegyverletételre. Ezzel szemben a hatvanas években egy másik elmélet is lábra kapott. Eszerint 1945 augusztusára Japán kapitulációja már eldöntött tény volt, és Truman elnök azért adott parancsot az atombomba bevetésére, mert így akarta megfélemlíteni a Szovjetuniót. Haszegava mindkét elméletet meggyőzően cáfolja.
Az amerikai történetírás hagyományosan úgy festi le az eseményeket, hogy a japán katonai kasztot végtelen fanatizmus vezette döntéseiben, és semmilyen más módon nem volt megadásra kényszeríthető. Haszegava azonban eredeti dokumentumok alapján kimutatta, hogy a japán hadvezetés és a kormány nagyon is racionálisan gondolkodott. Az amerikaiakhoz hasonlóan tisztában voltak vele, hogy a háború elveszett, de szerettek volna minél kedvezőbb békefeltételeket kicsikarni. Vagyis nem igaz, hogy augusztusra már eldöntött tény volt a feltétel nélküli kapituláció. Japánnak az volt az elképzelése, hogy ha a Szovjetuniónak területi nyereséget kínál Ázsiában, ráveheti Sztálint egyfajta közvetítői szerepre, és elérheti, hogy a szigetországban fennmaradjon a régi rendszer.
Egyébként az amerikai légitámadások ötven japán várost tettek a földdel egyenlővé. Tokiót gyújtóbombákkal pusztították el. Az atomtámadások pusztítás dolgában nem hoztak minőségi változást. Ha Tokió pusztulása nem késztette megadásra a császárt és a vezérkart, akkor a sokkal kisebb jelentőségű két városé sem járhatott ilyen hatással.
A hirosimai atomtámadás után szó sem volt még kapitulációról. A japán külügyminiszter másnap arra utasította a moszkvai nagykövetet, hogy sürgesse meg a korábbi javaslatra adandó választ. Ez a javaslat arra vonatkozott, hogy a Szovjetunió közvetítsen a távol-keleti hadszíntéren küzdő felek között. Csakhogy még aznap megindult az orosz támadás a mandzsúriai fronton, és ezzel minden megváltozott. Japánnak immár az amerikaiak és a szovjetek között kellett választania, és nagyon is racionálisan az amerikaiakat választotta.
Haszegava tételét ma már neves szaktörténészek támogatják, Cook hármat is megszólaltat közülük. A japán kapituláció új értelmezése mégis nehezen megy át a köztudatba, éspedig azért, mert mindkét oldalon súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel. Japánnak azért volt kedves az atomtámadás-elmélet, mert így az áldozat szerepébe került, és nem kellett feldolgoznia a japán katonaság borzalmas háborús bűntetteit. Amerika pedig egyetlen lehetséges megoldásnak tudta feltüntetni a nukleáris támadást, mondván, hogy máskülönben sok százezer amerikai katona életébe került volna a béke. Az új értelmezés súlyos erkölcsi kérdéseket vet fel a hagyományos és a nukleáris eszközökkel végrehajtott szőnyegbombázások kapcsán.
Ha pedig általában is elmondható, hogy a döntéshozókat a polgári lakosság tömeges pusztulása nem téríti el céljaiktól, akkor utólag kétségbe vonható az egész nukleáris fegyverkezés értelme. Márpedig évtizedeken keresztül a kölcsönös nukleáris elrettentéssel volt szokás magyarázni, hogy fennmaradt a világbéke.