„Ne dőlj be a kézírásos moziposztereknek és könyvborítóknak. A kézírás halott” – olvassuk Graham T. Beck amerikai publicista írását a Morning News portálon.

A cikk apropója az, hogy egyre több amerikai állam mellőzi a kézírás iskolai oktatását. A gyerekek közül sokan a számítógép klaviatúráján tanulnak meg írni. Ez persze azzal jár, hogy kézírásuk macskakaparás, sőt sokan csak nyomtatott betűket tudnak papírra vetni.

A kézírás visszaszorulása sokakban aggodalmat kelt. Az ellenérvek egy része gyakorlatias. Hogyan kommunikálunk, ha netán nincs áram? Vajon a csekkeket és számlákat is géppel írjuk majd alá? Ha a gyerekek nem ismerik a kézírást, akkor a régi, kézzel írt dokumentumokat hogyan olvassák el?

Ezek az ellenvetések többnyire ingatag lábon állnak. Aligha vitatható, hogy a munkaerő-piacon nagyobb a gépelés haszna, ráadásul megtanulása is kevesebb energiába kerül, mint a szépírásé. A kézírás sokkal lassabb és fáradságosabb, mint a gépelés. Arról nem is beszélve, hogy kézzel írott szöveget ma már sehol sem használunk.

Mint azonban arról a Metazin is beszámolt, a félelmek zöme érzelmi. Sokan azért ragaszkodnak a kézíráshoz, mert a személyiség kifejeződésének tekintik a kézzel írt szöveget, szemben a személytelen gépi szöveggel.

Beck arra mutat rá, hogy a kézírást alig egy százada tekintjük az egyéniség jelének. Az írástudás egészen a kora újkorig az elit privilégiuma volt, a szegények legfeljebb csak olvasni tudtak. (Amerikai lévén, Beck nem is tekint vissza az újkor előtti időkre, amikor az elit sem írt, hanem külön személyzetet alkalmazott erre a célra.) Az általános írástudás csak a 19. században, az iparosodás és a közoktatás elterjedésével jelent meg. Sokáig olyannyira nem az egyéniség kifejeződésének tekintették, hogy különböző szabványok határozták meg az írásképet. A kacifántos, barokkos hurkok és egyéb díszek csak később jelentek meg. Az íráskép és a személyiség közötti, Beck szerint többnyire áltudományos fejtegetések is ennek nyomában ütötték fel a fejüket. Hogy aztán már az írógép megjelenésekor hivatkozhassanak rájuk a kézírás kihalásától és a lelketlen nyomtatott szöveg egyeduralkodásától aggódók.

Beck szerint tehát nincs racionális okunk a félelemre. Nem dől össze a világ, ha a klaviatúra végleg kiszorítja a tollat. De azért ő is elismeri, hogy nosztalgiával gondol a kézírásra. Talán azért, teszi hozzá, mert már ő is többnyire géppel ír, és ezért kézírása borzalmas macskakaparás.