„Miért tartja magát oly makacsul a hiedelem, hogy a regényíróktól valami különlegeset várhatunk a politika dolgában?” – kérdezi a Spiegelben Jan Fleischhauer konzervatív publicista.

S mindjárt bevezetőben hozzáteszi, hogy ha valaki érdekes történeteket ír le, attól még nem biztos, hogy politikai bölcsesség hatja át. Sőt, végkövetkeztetésében ennél tovább is megy: megkockáztatja a kijelentést, hogy a művészeti érvényesüléshez oly hasznos tulajdonságok a politikában nem segítenek.

Fleischhauer nagy jelentőséget tulajdonít az idős Günter Grass egy legutóbbi nyelvbotlásának: Grass ugyanis éppen egy izraeli lapnak, a Haarecnek adott interjújában keverte össze a számokat és beszélt hatmillió elpusztult német hadifogolyról, s tette viszont a zsidó áldozatok számát egymillióra. Bárki más esetében ez a hiba a továbbiakban lehetetlenné tenné a politikai megszólalást – véli Fleischhauer.

Már az is furcsa, hogy az izraeli lap nem javította ki ezt a nyilvánvaló tévedést. De hogy a Spiegel vezető munkatársa ekkora jelentőséget tulajdonítson neki, az sokak szemében alighanem az elfogultságát bizonyítja. Kivált, mivel nem mulasztja el súlyosbító körülményként megemlíteni, hogy Grass éppen abból az alkalomból válaszolt a Haarec kérdéseire, hogy Izraelben is megjelent sok vihart kiváltó könyve, a Hagymahántás közben, amelyből kiderül, hogy a háború idején a Waffen-SS-ben szolgált.

Attól azonban, hogy Fleischhauer alkalmasint elfogult, még igaza lehet abban, hogy az írókat hiba volna eleve erkölcsi és politikai tekintélynek tartanunk. Grass példája alapján egyenesen azt állítja, hogy a politikai-erkölcsi póz és az irodalmi minőség rossz viszonyban vannak egymással. „Minél nagyobb tekintélyre tett szert Grass mint olyan ember, aki egyértelmű útmutatással tud szolgálni aktuális ügyekben, írásainak minősége annál inkább hanyatlik.”

Egyébként Fleischhauer egyáltalán nem tartja nagyra Grass politikai képességeit, sőt példákat hoz arra, mekkora melléfogásokra képes. Rosszallólag ír arról, hogy az író már a hatvanas évek legelején írómozgalmat szervezett Willy Brandt és a szociáldemokraták támogatására, s amikor Brandt kancellár lett, igényt tartott volna rá, hogy rendszeresen és hosszasan kikérje a tanácsait.

Pedig elég rossz tanácsokat adott. Például 1961-ben, amikor a berlini fal felépült, azt javasolta, hogy csődítsék a német fővárosba Európa cigányságát, a romák ugyanis „minden határt porózussá tesznek”. Harminc évvel később viszont éppen a Spiegel alapítójával, Rudolf Augsteinnel vitatkozva a német egyesítés ellen kardoskodott, mondván, hogy az ehhez való jogát Németország eljátszotta a világháborúban.

„Az íróknak nagy a fantáziájuk, és rendkívül jó véleménnyel vannak önmagukról” – állapítja meg Fleischhauer már nem csupán Grassról írva. Erre szükségük is van pályájuk elején: e nélkül nem tudnák áttörni az ismeretlenség falát. „De mint Grass példáján látjuk, ezek a vonások katasztrofális eredményre vezethetnek, ha valaki a való világ dolgairól akar ítéletet alkotni.”