„Akár tetszik, akár nem, civilizációnk kihalóban van. Mi vagyunk a harmadik évezred babilóni-asszírjai. Halálunk lassú lesz és fájdalmas” – írja Piero Ostellino a milánói Corriere della Serában.

Borús jövőképét arra alapozza, hogy az olyan társadalom, amely nem képes szembenézni a kor követelményeivel, pusztulásra van ítélve. Márpedig szerinte Olaszországban ez a helyzet. Ostellino bizonyára a maga álláspontját látja igazolva abban, hogy az Európai Központi Bank ultimátumszerű előírásokat fogalmazott meg az olasz törvényhozás címére.

Ezt a fejleményt egy másik vezércikkben Antonio Polito is úgy értékeli, mint annak bizonyságát, hogy Olaszországban a döntéshozók nem képesek meghozni a szükséges döntéseket. Mellesleg az Európai Unióra pedig azt tartja jellemzőnek, hogy mivel közös pénzpolitika nincs, a banktisztviselőknek kell gazdaságpolitikai döntéseket hozniuk, pedig őket nem választják. Giulio Tremonti pénzügyminiszter nyomban meg is támadta az Európai Központi Bank új elnökét, az olasz Mario Draghit, éspedig azzal, hogy „a németek ügynöke”.

Csakhogy az ellenzéki baloldal sem járt sokkal jobban az arcpirító levéllel, pedig nagy híve Draghinak. Az Európai Bank levele ugyanis csupa olyasmit ír elő, ami a baloldal szemében szentségtörés. Csökkenteni kell a közalkalmazottak bérét, privatizálni a helyi közszolgáltatásokat, szigorítani a nyugdíjazás feltételeit, teljesítménykövetelményt állítani a közalkalmazottak elé, és így tovább. A parlament pedig elszabotálja ezeket az intézkedéseket, és adóemeléssel igyekszik csökkenteni az államháztartás hiányát.

Kollégája, a veterán Piero Ostellino úgy látja, hogy mindez nem pusztán a politikusok hibája. A társadalom ezt várja el a vezetőktől. Ezért kezdődik minden elölről, akármelyik oldal nyeri a választást: mindegyik kormány azon igyekszik, hogyan vehetne ki több pénzt az adófizetők zsebéből, hogy önmagát finanszírozza. No meg azokat a cégeket, amelyek állami megrendelésekből élnek.

De ha egyszer maga a társadalom a gondviselő államban hisz, nem is igen lehet más a végeredmény. A kultúra, az oktatás, a szakszervezet egyaránt az államtól várja a problémák megoldását. Nem véletlen, hogy a bruttó hazai termék több mint ötven százaléka kerül be a központi költségvetésbe.

Ilyen körülmények között növekedésben bízni irreális. Márpedig növekedés nélkül az országot megfojtja a gazdaság. Nem máról holnapra. De a babilóni-asszír civilizáció sem egy csapásra tűnt el.