„Milyen értékeket képvisel a Munkáspárt? Mennyiben járul hozzá a politikai közbeszédhez? Miféle világos alternatívát kínál a választóknak?” – tette fel a kérdést Janet Daley a Telegraph-ban.
A Munkáspárt tavalyi választási vereségét jobb- és baloldali publicisták egyaránt a Tony Blair-féle politika, a hagyományos etatista szocializmust a szabadpiaci megoldásokkal ötvöző Új Baloldal kudarcaként értékelték. A neoliberális elvek felkarolása elidegenítette a baloldal hagyományos támogatóit: a munkásokat és az alsó középosztályt.
Sokan elsősorban a kommunikáció gyengeségével magyarázzák, hogy a jobboldali kormány a kemény megszorítások ellenére népszerűbb a Munkáspártnál. Daley szerint azonban nem a kommunikáció felelős a népszerűtlenségért, hanem a világos vízió hiánya. „Az emberek látják, hogy a Munkáspárt megpróbál létrehozni egy koherens programot – csakhogy eddig nem tudta eldönteni, hogy kiket is szólítson meg.”
A párt vezetése máig nem tisztázta, hogy inkább a régi szocialista eszmék segítségével próbálja-e meg visszanyerni a hagyományos bázis támogatását, avagy a közép felé nyisson, és a középosztályt szólítsa meg. Mindkét út kockázatos, hiszen a harcias szakszervezeti retorika felmelegítése ellenszenvet kelt a korábban felkarolt középosztályban, a piacbarát jelszavak viszont tovább erodálják a baloldal támogatottságát a leszakadók körében.
Ed Miliband, a Munkáspárt tavaly megválasztott elnöke eddig középen próbált egyensúlyozni, és az alsó középosztályt célozta meg. Ezzel azonban nem sokra ment – figyelmeztet Daley –, hiszen az alsó középosztály meglehetősen szűk réteg. Így most sem a leginkább kiszolgáltatottak, sem a balra húzó tehetősebbek nem érzik magukénak a Munkáspárt politikáját. Arról nem is beszélve, hogy a kétkulacsos politika valójában a jobboldalt győzelemre vezető stratégia utánzása. Mindezek fényében nem is meglepő, hogy Milibandet még a párton belül is kevesen tartják alkalmasnak a kormányfői szerep betöltésére.
Daley úgy látta, hogy a baloldal megújulására a Munkáspárt őszi kongresszusán sem számíthatunk. Ebben alighanem igaza is lett. Miliband itt ismét a hagyományos szocialista retorikát vette elő, és keményen ostorozta az Új Baloldal neoliberális politikáját. Másrészt viszont kijelentette, hogy számít a mérsékelt konzervatív választók szavazataira. Ezt nyomatékosítandó, utalt rá, hogy nem veti el a magántőke bevonását az egészségügybe, és támogatja, hogy a segélyen élőket akár kemény lépésekkel is visszatereljék a munka világába.
Olyannyira törekedett rá, hogy ne szerezzen ellenségeket, hogy alkalmasint támogatókat sem sikerült maga mögé állítania. Miliband pártelnök beszédét még a baloldal szimpatizánsai is semmitmondónak érezték.