„A hirdetők mindegyike valóságos reneszánsz ember: mindent képes élvezni, amit a világ kínál; olyan, amilyennek a természet teremtette, de egyben végtelenül művelt is” – állapítja meg régi ismerősünk, Theodore Dalrymple, a New English Review-ban.

Szerzőnk nem személyesen tanulmányozott végig sok ezer hirdetést, hanem Paul Hollander szociológus Extravagáns elvárások című könyvéből meríti az anyagot lehangoló megállapításaihoz. Mint írja, maga Hollander is mélyreható következtetéseket képes levonni az oly egyszerű, mindennapi dolgokból, mint amilyenek az apróhirdetések.

Manapság az emberek nem születésüknél fogva töltenek be ilyen vagy olyan szerepet a társadalomban: elméletben mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Igazán kivételes teljesítményre azonban kevesek képesek, és a többiek nemcsak hogy kevesebbet érnek el, de saját magukat kell hibáztathatniuk, nem vigasztalódhatnak azzal, hogy a sors igazságtalan.

Ráadásul a nagy szabadság a magánéletben is mindenkit saját sorsáért tesz felelőssé. Elidegeníthetetlen jogunk, hogy a magunk elhatározása szerint keressük a boldogságot, s elvben ennek a rendszernek több boldogságot kellene eredményeznie, mint a korábbiaknak. A boldogság keresése közben csakis saját vágyainkra kell tekintettel lennünk, a társadalom vagy a rokonság érdekeire nem. Amikor aztán untatni kezd bennünket a választottunk, s nem tapasztaljuk a krónikus eksztázis érzését, szépen új társat kezdünk keresni. Csakhogy sajnos közben szűkült a választék: hol vannak már a hajdani facér diáktársak? Úgyhogy jöjjön az apróhirdetés.

Dalrymple lehangolónak ítéli a képet, amely a társkereső hirdetésekből kibontakozik. A rövid szövegek arra utalnak, hogy gyakorlatilag mindenki egyforma. Mindent szeret, amit a leendő partner el tud képzelni, és minden érdekli. A Hollander könyvében összegyűjtött hirdetéstömeg mérhetetlenül szomorú képet nyújt egy generációról: miért kell értelmes, gyakran iskolázott embereknek ilyen primitív szövegeket írniuk? Micsoda fájdalmas magány búvik meg emögött?

De Dalrymple-t ezek a hirdetések egy másik, filozofikusabb kérdésre is indítják: „Biztos-e, hogy a boldogság egyéni kutatása elegendő filozófiai alap a jó élet építéséhez?” A válasza persze nemleges. Dalrymple szerint tévesen hisszük, hogy az élet tökéletesíthető, vagyis hogy kívánságaink maradéktalanul teljesíthetőek, más szóval, hogy értelmes dolog mindent elvetnünk, ami nem tökéletes.

Hollander úgy fogalmaz, hogy lázadásban vagyunk „azon korlátaink ellen, amelyeket halandóságunk, génjeink, társadalmi és természeti környezetünk és a véletlen kényszerítenek reánk”. Dalrymple szerint pedig ez a lázadás olyasvalami, „mint a Sátán lázadása volt Isten ellen”.