„A mozgalom, amely a tisztességes 99 százalékot szembeállítja a gonosz 1 százalékkal, nem lesz képes érdemi oktatási, egészségügyi, adóügyi reformjavaslatokat megfogalmazni. A gazdaság stagnálásával és a társadalom polarizációjával kapcsolatban sem tud mit mondani” – írja David Brooks, a New York Times házi konzervatív kolumnistája a Foglaljuk el a Wall Streetet mozgalomról.
Brooks nem szíveli az amerikaiak 99 százalékának érdekképviseletét zászlajára tűző mozgalmat. Nem mulasztja el megemlíteni, hogy a főszervező Adbusters magazin egy cikke néhány éve a neokonzervatív zsidó értelmiség befolyásával magyarázta az Egyesült Államok szerinte túlzottan Izrael-barát külpolitikáját. Hozzáteszi azt is: felmérések szerint a tüntetők harmadának véleménye, hogy az Egyesült Államok ugyanolyan gonosz, mint az al-Kaida.
A kapitalizmusellenes düh azonban kevés – véli Brooks. A tüntetők eleddig nem álltak elő használható javaslatokkal. A gazdagok megsarcolásával kapcsolatos felvetéseik ugyanis nem oldanák meg a strukturális problémákat. Az államadósság mindössze 2 százalékkal csökkenne, ha a leggazdagabb egy százalék jövedelmére és vagyonára jelentős adót vetne ki a kormány.
A válság megoldásához nem csak a leggazdagabbakra kellene terheket róni, hanem sokkal szélesebb társadalmi rétegekre. Ez elől azonban a Demokrata Párt is elzárkózik – emlékeztet Brooks Obama választási ígéretére, miszerint az adóreformokkal a társadalom 98 százalékának jól kell járnia. Ilyen kampányígéretek mellett azonban aligha remélhetők strukturális reformok.
A baloldalon mégis egyre többen támogatják a mozgalmat. Több tucat vezető baloldali értelmiségi vett részt a New York-i megmozdulásokon, többen beszédet is mondtak. Volt, aki az európai radikális jobboldalt is lepipáló tőkeellenes cselekvési tervvel segítette a tüntetőket.
Immanuel Wallerstein baloldali globális rendszerkritikus az 1968-as diákmozgalmakhoz hasonlítja a tüntetéseket, hozzátéve, hogy a Foglaljuk el a Wall Streetet máris győzött.
Stephen Walt amerikai politológus a 99 százalék tüntetőit az 1968-as diáktüntetőkön kívül az arab tavasz forradalmaihoz is hasonlítja, megjegyezve, hogy a globális tüntetéshullám kiterjedtebb, mint az 1989-es demokratikus felkelések – igaz, hatása még nem olyan jelentős. Ahogyan a korábbi esetekben, most is az elittel szembeni elégedetlenség viszi utcára az embereket.
Hasonló szellemben érvel Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász is, aki szerint a tüntetők egyáltalán nem ostobák, és felfogták a válság lényegét: éppen ezért tiltakoznak a felelőtlen bankok és a szegények helyett a gazdagok érdekét kiszolgáló politikai elit ellen.
A baloldali értelmiségi szimpatizánsok többsége azonban nem ért egyet Krugmannel, és úgy látja, hogy a mozgalom nem fogalmaz meg világos politikai célokat. Ezra Klein arra figyelmeztet, hogy a tüntetéssorozat gyorsan kifulladhat, ha nem sikerül előállnia koherens programmal. Ehhez nemcsak világos politikai vízió megfogalmazására lenne szükség. A siker feltétele, hogy a mozgalom mögé felsorakozzon a Demokrata Párt. (Obama elnök óvatos támogatásának adott hangot, ám lehetőségeit nagyban behatárolja, hogy a közelgő választási kampányban szüksége lesz a gazdagok és a pénzvilág támogatására.)
Caleb Crain publicista bevallja, hogy eleinte üres populista, piacellenes hőbörgésnek tartotta a mozgalmat. Aztán ő is csatlakozott, hiszen baloldaliként egyetért vele, hogy az államnak sokkal szigorúbban kellene ellenőrizni a pénzpiacokat. Crain mindazonáltal kételkedik a sikerben, hiszen konkrét követelések nélkül nem sokat lehet elérni – a szegénység, a munkanélküliség ellen nem elég hatékony a felháborodás. De ha sikerül új irányba terelni a közbeszédet, a mozgalom nem hiábavaló – véli Crain.
Sidney Tarrow, a Cornell Egyetem politológusa arra emlékeztet, hogy a korábban sikeres mozgalmak sem mindig fogalmaztak meg explicit célokat. A nagy világgazdasági válság idején utcára vonulókat is az elégedetlenség vezette, nem pedig konkrét javaslatok. Ehhez persze az is kellett, hogy Roosevelt a mozgalom mögé álljon, és kemény piacellenes intézkedéseket ígérjen.
„Elvben nem elfogadhatatlan, hogy a mozgalom nem képes értelmes törvényjavaslatokkal előállni: a gazdasági világválság okai és megoldásai is definíciószerűen kívül esnek ugyanis a helyi és országos politika hatókörén” – véli Anne Applebaum. A tüntetők éppen azért vonultak az utcára, mert a hagyományos politikai intézmények nem képesek a globális válság megoldására.
Csak az a baj – figyelmeztet Applebaum –, hogy a konkrét program nélküli „globális aktivisták” a meglévő demokratikus intézményrendszer elleni tiltakozással könnyen elősegíthetik a demokrácia hanyatlását.