„Miért nem vagyunk hajlandók áldozatot hozni gyermekeinkért? Hogy az ő életük még jobb legyen, mint a miénk?” – kérdi a New Republicban két veterán gazdasági-pénzügyi vezető, Matthew Paull és Steve Krause.

A mai felnőtt nemzedék élete ugyanis sokkal jobb, mint a háború utáni generációé volt, és éppen azért jobb, mert a háború idején az amerikaiak életüket sem sajnálták azért, hogy Amerikában jobb legyen az élet, s ők hozták létre a háború utáni két évtizedben kemény munkával az amerikai jóléti társadalmat. Ezért nevezi őket könyve címében Tom Brokaw, a híres tévériporter a legnagyobb generációnak.

Gyermekeik, a háború után született „nagy generáció” tagjai már nem nélkülöztek, és ma éppen hogy a jövő nemzedék terhére költekeznek, nemhogy áldozatokat hoznának érte. Három háborút finanszíroznak, bankokat mentenek ki, ingatlanárakat szubvencionálnak, holott minderre nincs pénz a költségvetésben. A növekvő államadósság majd a jövő nemzedéket fogja terhelni.

A szerzők abban látják az egyik lehetséges magyarázatot, hogy a legnagyobb nemzedék tagjai körében természetes dolog volt a katonai szolgálat, amelynek során az emberek megtanulták, hogy a haza fontosabb az egyénnél, és megtanultak bízni a vezetőikben. A maguk nemzedékéről viszont úgy vélekednek, hogy nem volt része olyan tapasztalatban, amelynek során a közös célt az önérdek elé kellett volna helyeznie.

Ennél mélyebbre is próbálnak ásni azonban. Úgy látják, hogy mára felborult a hagyományos amerikai modell, amelyben a többség magáénak érezhette az államot, mert az esélyt nyújtott neki a kiemelkedéshez és rendszeresen emelte életszínvonalát. Az elmúlt évtizedekben azonban a technikai fejlődés és a külföldi bérkonkurencia nyomán egyre valószínűtlenebbé vált, hogy Amerika elegendő munkahelyet képes nyújtani azon polgárainak, akik középosztálybeli szinten szeretnék eltartani családjukat. Márpedig a többség csak akkor fog áldozatokat hozni a társadalom újratermelése érdekében, ha elégedett a társadalommal.

Ma rengeteg önérdek-érvényesítő csoport alakul, holott a közérdek-érvényesítéssel van baj. A politikusok e részérdekek képviselőinek ígérgetnek, a többi rovására. A nagy információáramlás korában a politikusok egyre nehezebben kötnek kompromisszumot zárt ajtók mögött, s egyre könnyebben hajszolják bele egymást a részérdekek felelőtlen képviseletébe, azt sugallva választóiknak, hogy a terheket majd valaki más viseli.

A két szerző végül mégis bízik benne, hogy csak jön majd olyan vezető, aki „a jobbik énünkre apellál, nem a rosszabbikra, az önzőre. Azokat pedig, akik bármelyik szélről szembe akarják egymással fordítani a különböző gazdasági osztályokat, el kell utasítanunk.”

A nagy nemzedék a hatvanas években nagy társadalmi változásokért, a közjóért harcolt – emlékszik vissza a szerzőpáros a maga ifjúságára, amikor az egyetemi ifjúság a vietnami háború és a faji megkülönböztetés ellen tüntetett. „Nem hagyhatunk hát örökül merő önközpontúságot, mert az nemzetünket pénzügyi és társadalmi romlásra ítélné.”