„Az olasz pénzügyi válság drámai változást hozott Olaszország és az Európai Unió viszonyában” – írja a Corriere della Serában Ernesto Galli Della Loggia milánói történész-politológus professzor.
Galli della Loggia elismeri, hogy Olaszországnak szüksége van az Unió pénzügyi támogatására, éspedig saját hibájából. Nyugtalanítja azonban, hogy ennek során Itália a maga kárán tanulhatja meg, milyen problematikus átalakuláson megy keresztül az Európai Unió.
Ez a szervezet már régen nem az a bizonyos közösség, amelynek alapítói között Olaszország is ott volt 1958-ban, a Római Szerződés hatályba léptekor. Akkor a tagállamok egyenjogúságához nem fért kétség. A későbbi fejlemények azonban alaposan megváltoztatták a viszonyokat. Galli della Loggia egyébként is katasztrofálisnak minősíti a 2004 óta bekövetkezett két bővítési fordulót, de egyúttal a változás egyik fő okát is látja benne, minthogy 27 taggal már nem működhet az Unió a régi módon. A másik ok maga a válság. E két változás következtében az olasz elemző szerint gyakorlatilag „francia–német direktórium” irányítása alá került az Unió, legalább is, ami a lényegbevágó döntéseket illeti.
Galli della Loggia belátja, hogy a változás a dolgok mai állása szerint talán elkerülhetetlen volt, mindenesetre úgy látja, hogy ezáltal egészen új jelentést ölt a „nemzeti szuverenitás részleges átruházása”, amelyet az Uniós Szerződés megfogalmaz. Felmerül a kérdés: „Vajon amikor az Unió egyre gyakoribb és egyre kötelezőbb jellegű irányelveinek engedelmeskedünk, akkor kinek a javára is mondunk le szuverenitásunk egy-egy részéről? Európa javára, vagy a berlini és a párizsi kormány javára?”
A professzor meg is magyarázza, miért tartja ezt fontos kérdésnek. Szerinte ugyanis a francia és a német döntéshozók akkor is a saját politikai érdekeiket tartják szem előtt, amikor az Olaszországnak nyújtandó segítség feltételeiről döntenek, márpedig nem biztos, hogy az olasz, a német és a francia érdekek egybeesnek. „Elfogadható-e, hogy külföldi kormányok befolyásolják az olasz nemzeti érdek érvényesülését, vagy egyenesen döntsenek róla?”
Igaz, a mai válságos időkben 27 állam egyhangú döntéseivel nem lehetne kormányozni az Uniót. Másfelől a két domináns kormány hamar képes néhány szövetségest találni, akikkel együtt az Unió népességének 65 százalékát képviseli, így pedig már az új rendszerben is meghozhatók a döntések.
Az olasz elemző szerint elvben az lenne a megoldás, hogy az uniós parlament hozza a döntéseket többségi szavazással. Csakhogy mivel páneurópai nép nincs, ezt ma a tagállamok lakossága nem fogadná el. Vagyis végső soron, amíg a politikai unió, a valóban egységes Európa feltételei meg nem érnek, addig néhány állam irányítja majd a dolgokat. Galli della Loggiának azonban ebbe mégsem akarózik belenyugodnia. Azt javasolja, hogy Olaszország, ha már pénzügyi válsága miatt közvetlenül érintett a dologban, kezdeményezzen vitát minderről, egyelőre elméleti szinten, a „képzett európai közvélemény” körében.