„Az orosz társadalom csak két szélsőséges külpolitikai ideológia között képes választani. Az egyik szerint a Nyugat a barátunk, a másik szerint az ellenségünk” – kesereg Borisz Mezsujev politológus az Izvesztyijában.
Ennek megfelelően az elmúlt évtizedben az orosz külpolitika is gyakran szélsőségek között hányódott, s csak ritkán talált rá a középútra. Az ifjabb Bush elnöksége idején először az orosz elit is csatlakozott az iszlámellenes „keresztes háborúhoz”, s nagyot csalódott, amikor Putyin elnök végül is inkább az iraki beavatkozást ellenző Franciaországgal és Németországgal szövetkezett össze, és így Amerikától független politikai mozgásteret alakított ki.
Stratégiailag ez a változás a realizmust és az idealizmust ötvöző külpolitikai ideológia kidolgozását követelte volna meg. Átmenetileg azonban e nélkül is jól szerepelt a Putyin–Medvegyev tandem, amikor 2008-ban az egész Nyugattal szemben támogatta két kis kaukázusi köztársaság elszakadását Grúziától, de egyúttal kezet is nyújtott a Nyugatnak egy Vancouvertől Vlagyivosztokig terjedő egységes geopolitikai tér létrehozásának ötletével. Mezsujev szerint ezzel ősi orosz doktrína öltött új formát: Moszkva kinyilvánította geopolitikai önállóságát, egyszersmind expanziót hirdetett. Csakhogy mindez pillanatnyi, pragmatikus döntések eredménye volt, nem állt mögötte külpolitikai stratégia.
Ezért történhetett meg, hogy az arab tavasz eseményei felkészületlenül érték Oroszországot. Mezsujev nem bírálja a kormány politikáját, csak azt jegyzi meg, hogy a sajtó hol kritikátlanul követte az amerikai politikát, hol viszont „reaktív hazafisággal” rukkolt elő. Moszkvában tévesen azt gondolták, hogy Barack Obama „mindent lát, mindent tud”, s emiatt Oroszország nem volt képes megakadályozni a líbiai katonai beavatkozást. Ha lett volna kész külpolitikai stratégia, akkor már az egyiptomi lázongás idején el lehetett volna fogadtatni a Biztonsági Tanáccsal az ilyen esetekben követendő magatartást: bántatlanság, szabad elvonulás az olyan önkényuralmi vezetőknek, akik nem nyúlnak fegyverhez, és politikai reformokat indítanak el.
Ha Oroszország nem akarja, hogy a jövő év is olyan sikertelenül záruljon, mint az idei, rá kell szánnia magát a puha és a kemény eszközöket rugalmasan alkalmazó külpolitikai stratégia kidolgozására.
Putyin elnök októberben új, Eurázsiai Egyesülés létrehozását javasolta a volt szovjet köztársaságoknak, s a legnagyobb vállalkozói szervezet, a Gyelovaja Rosszija elnöke az Izvesztyijában erről azt írja, hogy az orosz piacszabályozás egyelőre felkészületlen egy ilyen nagy egységes piacban való részvételre.
Borisz Tyitov úgy fogalmaz, hogy ha Oroszország vezető szerepet akar játszani, annak megvan a maga ára, ahogy Amerika sem lehetne vezető hatalom, ha nem lenne elég vonzó befektetési célpont és nem tartana fenn igen nyitott gazdaságot. Márpedig ma Kazahsztán e téren messze megelőzi Oroszországot. Például a kazahok negyven százalékkal kevesebb adót vetnek ki a megtermelt értékre és jövedelmekre. Azon kívül Kazahsztánban valósággal ajnározzák a külföldi befektetőket, és gyakorlatilag megszabadították őket a korrupció kényszerétől.
Az ötlet jó, de ha Oroszország nem csupán kazah áruk felvevőpiaca akar lenni, akkor először is át kell szabnia adórendszerét: nem a termelést kell megadóztatnia, hanem a fogyasztást, másodsorban pedig másoknál előnyösebb feltételeket kell kínálnia a befektetőknek. Mert ma „Kazahsztánba özönlenek a befektetők, Oroszországból pedig csak kifelé áramlik a tőke”.