„A politikai vezetők ugyanazt akarják, függetlenül attól, hogy demokratikus, autokratikus, diktatórikus államok, vagy monarchiák élén állnak: hatalomra jutni, majd megtartani hatalmukat, és közben lehetőség szerint a pénzek fölött is rendelkezni” – olvassuk Michael Moynihan publicista recenzióját A diktátorok kézikönyve címmel szeptember végén megjelent könyvről.

A kötet szerzői, Bruce Bueno de Mesquita és Alastair Smith politológusok a diktátorok és a demokratikus vezetők módszereit hasonlították össze. A legfontosabb megállapításuk az, hogy a diktátorok és a demokratikus vezetők cselekedetei egyaránt leírhatók a hatalom megszerzésére irányuló racionális cselekedetként. A demokraták ugyan a nép érdekére hivatkoznak, ám valójában ők is csak saját hatalmukat akarják bebetonozni – állítja de Mesquita és Smith.

A módszerek persze különböznek. A diktátorok célja egy viszonylag szűk, ám döntő befolyással rendelkező elit lekenyerezése, amelynek segítségével elnyomhatják az ellenzéket és a kritikus gondolkodókat. A demokraták viszont csak akkor maradhatnak hatalomban, ha a választók széles rétegeinek támogatását sikerül elnyerniük. A demokraták is korruptak, ám az ő mohóságuknak és korrumpálhatóságuknak határt szab, hogy állandóan tartaniuk kell a választók bosszújától.

De Mesquita és Smith a fenti, nem túlzottan eredeti megállapítást számos közgazdaságtani és szociológiai megfigyeléssel támasztják alá. Például arra is kitérnek, hogy a különböző hatalomtechnikákból következően más és más a természeti katasztrófák politikai következménye. A demokráciában a sok emberáldozattal járó események általában rontják a kormány megítélését. A diktátoroknak viszont gyakran kapóra jönnek, hiszen külföldi segélyeket kapnak, amelyeket aztán hatalmuk bebetonozására használnak. Ezért – figyelmeztetnek a szerzők a gazdasági válságra gondolva – az adósságelengedés is jól jön az autoritárius vezetőknek.

A gazdasági válság szempontjából fontos megállapítás az is, hogy a demokráciák természetüknél fogva nehezebben szánják rá magukat az átfogó reformokra. Az autokratikus államokban a hatalmon lévők bátrabban vághatnak strukturális újításokba, hiszen nem kell a választók haragja miatt aggódniuk.

Amiből pedig az következik, hogy hiába ismerik fel sokan, hogy a demokratikus államoknak radikális kiadáscsökkentésre van szükségük a fenntarthatóság érdekében, a megszorítások olyan népszerűség-veszteséggel járnának, hogy a politikusok aligha vállalják fel őket. Hacsak – írja Moynihan – nem mondanak le önként a választási sikerről, és a biztos bukást vállalva feláldozzák karrierjüket. Ez azonban politikai öngyilkossággal ér fel, ami nyilvánvalóan irracionális lépés.