„A felsőoktatás neoliberális átalakítása globális jelenség. Amerikában, Európában, Oroszországban, a volt gyarmatokon, a Közel-Keleten, Afrikában, Délkelet-Ázsiában és Ausztráliában a felsőoktatás egyre inkább magánbefektetésnek számít, az egyetemi oktatástól pedig elsősorban profitot várunk, és a gazdasági növekedés elősegítését. Ennek eredményeképpen világszerte egyre általánosabb a tandíjak és a diákhitelek növekedése, burjánzik az egyetemi hatékonyságot mérő menedzsment és adminisztráció” – írja James Vernon, a Berkeley Egyetem történész professzora az Inside Higher Education felsőoktatási magazinban.
A felsőoktatás túlburjánzásának kritikusai előszeretettel érvelnek az egyetemi reform mellett az egyre alacsonyabb színvonalú képzésre hivatkozva. Gyakran hozzáteszik, hogy az egyetem nemcsak piacképes végzettséget nem ad, de a társadalmi különbségeket is újratermeli. Különösen a bölcsész- és társadalomtudományokat tartják fölöslegesnek, és helyettük a műszaki és a természettudományos képzést helyeznék előtérbe.
Vernon szerint azonban ez téves megközelítés, hiszen a felsőoktatás bajainak zöme eleve abból a szemléletből fakad, amely az egyetemi képzést gazdasági racionalitás alapján ítéli meg.
Jó példa erre az Egyesült Királyság, ahol a hatvanas években kezdett jelentősen megnőni az egyetemre beiratkozó diákok száma. 1961-ben a fiatalok még csak 4 százaléka vette igénybe a felsőoktatást, és az egyetemre járó fiatalok 40 százaléka a fizetős magániskolák diákjai közül került ki. Ekkoriban a munkásszülők gyerekeinek mindössze egy százaléka tudott diplomát szerezni.
A hatvanas években kormányra kerülő baloldal a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség nevében növelte a felsőoktatás állami támogatását, aminek eredményeképpen 1970-re 9 százalékra nőtt az egyetemre járó fiatalok aránya.
A folyamat a hetvenes évek végén, Thatcher konzervatív forradalmával tört meg. A takarékosság és a költségcsökkentés nevében meghirdetett racionalizálás következtében kevesebb lett a normatív támogatás és az ösztöndíj. Az oktatói bérek évtizedekig nem változtak, sok helyen létszámstop lépett életbe és tanszékek szűntek meg, miközben a diákok száma nem csökkent. Ma már ott tartunk, hogy az egyetemeket hovatovább az önköltséges képzés tartja el. Nem meglepő, hogy az egyre kevesebb, alulfizetett tanár csak alacsonyabb színvonalú képzést képes nyújtani.
A felsőoktatási kiadások csökkentése ráadásul arra kényszerítette az egyetemeket, hogy átvegyék a piaci mentalitást, és megpróbáljanak minél több hallgatót felvenni, illetve kutatási ösztöndíjat elnyerni – bármi áron. Vernon elismeri, hogy ő maga is ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely ekkoriban kezdte egyetemi oktatói pályáját. Ahogyan mások is, a gyors előmenetel érdekében igyekezett megfelelni a piaci elvárásoknak: tanítás és elmélyült kutatás helyett minél többet publikálni, a lehető legtöbb pályázati pénzt elnyerni és doktori hallgatók udvartatását létrehozni maga körül.
A felsőoktatás piaci szemlélete mára társadalmi jelenséggé vált. Már nem csak a politikusok, hanem maguk a fiatalok (és szüleik) is befektetésnek tekintik az egyetemi képzést. A felsőoktatást egyre inkább maguk a hallgatók finanszírozzák, azt remélve, hogy a költségtérítéses oktatásra felvett diákhiteleket majd a diploma megszerzése után elérhető magas keresetből vissza tudják fizetni.
Vernon szerint csak akkor van remény a piaci szemlélet visszaszorítására, ha az egyetem célját újra a társadalmi mobilitás és az esélyegyenlőség elősegítésében határozzák meg, és ezáltal az egyetemi oktatást alapvető jogként definiálják.