„Nem kell látnoknak lenni ahhoz, hogy ne a jó államvezetés keze nyomát lássuk ebben, hanem az őrületét” – írja Michael Klare, a massachusettsi Amherstben működő Hampshire College tanszékvezető tanára a New York-i baloldali Nation Institute keretében megjelenő Tomdispatch internetes folyóiratban.

Obama elnök maga hirdette meg, hogy Amerika a Közel-Kelet helyett Ázsiára és a Csendes-óceánra összpontosítja majd figyelmét. Az ausztrál parlamentben mondott beszédében az Egyesült Államok elnöke úgy fogalmazott, hogy az afganisztáni és az iraki háború után új korszak következik, s ezt akár békeszózatként is értelmezhetnénk. Klare szerint azonban más van a háttérben. A szárazföldi hadsereg helyett immár a haditengerészet és a légierő hasítja majd ki a legnagyobb részt a katonai költségvetésből, és a terrorizmus helyett Kínára irányul a legnagyobb figyelem. Ahogy Hillary Clinton külügyminiszter a Foreign Policy magazinban kifejtette, a gazdasági nehézségekkel küszködő Amerika nem képes egyszerre sok régióban nagy erőkkel jelen lenni. Ő is megemlítette, hogy a következő évtizedben nagyobb „gazdasági, diplomáciai, stratégiai és egyéb befektetés következik az ázsiai-csendes-óceáni térségben”.

A változás mögött nemcsak az áll, hogy Kína növekvő befolyása aggasztja Amerikát. Hanem energiagazdasági megfontolások is. Amerika csaknem napi húszmillió hordónyi kőolajszükségletének nagyobbik felét importálja, ezért a közel-keleti stabilitást mindmáig létfontosságúnak ítélte, és fenntartása érdekében, ha szükségesnek vélte, háborúba is bonyolódott. Újabban azonban a sarkkörön túl, a parti vizeken és a szárazföldön egyaránt megindult a drágán kitermelhető olajkészletek feltárása, és tíz év múlva napi tízmillió hordóval többet termelnek majd ki az amerikai kettős kontinensen, mint ma.

Kínában ellenkező előjelű folyamat zajlik. A napi négymillió hordós kitermelés még fedezi a fogyasztás háromnegyedét, de a szükséglet gyorsan nő, ezért Kína növekvő értékben szorul majd kőolaj-behozatalra. Ennek nagyobb része a tengeren érkezik, és emiatt az Egyesült Államok tengeri erőfölénye fenyegetettségi érzést válthat ki Pekingben. Ennek máris vannak jelei: Kína látványosan fejleszti flottáját, és irdatlan költséggel épít kőolajvezetéket a volt szovjet Közép-Ázsiából.

Az amerikaiak kínai hidegháborúja Kína és Oroszország összefogását is előmozdíthatja, továbbá intenzívebb együttműködésre késztetheti Kínát a Sanghaji Együttműködési Szervezet országaival: Kazahsztánnal, Kirgizisztánnal, Tádzsikisztánnal és Üzbegisztánnal. A térségen kívül pedig a közel-keleti és az afrikai olajtermelő országokkal. A szűk Dél-kínai-tengeren könnyen robbanhatnak ki veszélyes haditengerészeti incidensek, és Klare szerint mindez fölöttébb kockázatos egy olyan világban, amelyben a globális gazdasági együttműködés oly fontos. Ráadásul az új kőolaj-kitermelési technológiák, azon kívül, hogy drágák, igen környezetszennyezőek is. „Az ázsiai hidegháború és a Földet veszélyeztető energiapolitika olyan végzetes elegy, amelyet át kellene gondolni, mielőtt visszafordíthatatlanul elindulnánk a konfrontációhoz és a környezeti katasztrófához vezető lejtőn.”