„Abszurd feltétezés volt, hogy a bankrendszer megerősítésével sikerülhet véget vetni a gazdasági válságnak” – írja Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász a Vanity Fair magazinban.

Az elmúlt években jobb- és baloldalon egyaránt népszerűvé vált a feltevés, miszerint a válságért elsősorban a pénzpiacok felelősek. Stiglitz szerint a számok másra utalnak. A reálgazdaság már a 2008-as pénzpiaci összeomlás előtt is mély válságban volt. Az amerikai megtakarítások nullára csökkentek, ami valójában azt jelenti, hogy az átlagos jövedelműek többsége (becslések szerint az össznépesség 80 százaléka) csak hitelből volt képes fenntartani az életszínvonalát. Olcsó hitel pedig volt bőven, hiszen a FED alacsonyan tartotta a jegybanki kamatot.

Stiglitz szerint a helyzet kísértetiesen emlékeztet a 30-as évek világválságára, amelynek szerinte szintén csak kísérőjelensége, de nem kiváltó oka volt a pénzpiacok összeomlása. A nagy gazdasági világválság a mezőgazdasági termelés hatékonyság-növekedésére vezethető vissza – állítja Stiglitz. A huszadik század első felében a termelés technikai fejlődése következtében egyre kevesebb ember kellett a szükséges élelmiszer előállításához. A termelés bővülése a mezőgazdasági árak csökkenésével járt: 1929 és 1932 között harmadával csökkent az amerikai farmerek bevétele, sokan kénytelenek voltak felhagyni a termeléssel. „A mezőgazdasági termelés a saját sikerének áldozatává vált.” A verseny éleződésével egyre kisebb volt a haszon, ami visszavetette az ipari termékek iránti keresletet. A gyárak csökkentették kapacitásukat, ami tovább növelte a munkanélküliséget, és még inkább visszavetette a keresletet.

Mindebből az is következik, hogy nem lehet pusztán monetáris eszközökkel megfékezni a válságot. Hiába alacsony a jegybanki kamat, a kereskedelmi bankok továbbra sem hiteleznek. Ami érthető is, hiszen a recesszióban nem könnyű nyereséges vállalkozásba kezdeni.

A válság megoldásához is a harmincas éveket kell segítségül hívni – véli Stiglitz. A New Deal állami beruházásokkal majd háborús fegyverkezéssel törte meg a recessziót. „A kormányzati költekezés segített kilábalni a válságból: keynesiánus ösztönzők, nem pedig monetáris kiigazítások vagy a bankrendszer támogatása.”

Mindez persze nem jelenti, hogy háború kellene a foglalkoztatottság és a kereslet növeléséhez – teszi hozzá gyorsan Stiglitz. A hosszú távú növekedés sokkal hatékonyabban elősegíthető az infrastukturális beruházások, az oktatás és a kutatásfejlesztés támogatásával. Ezen területek fejlesztése ugyanis segíthet felszívni az elmúlt évtizedek technológiai fejlődése és a globalizáció miatt a termelésből kieső tömegeket.

Nem kétséges, hogy mindez jelentős kiadásnövekedéssel jár – ismeri el a Nobel-díjas közgazdász. Csakhogy minden más lehetőség még rosszabb. „Még akkor is évtizedekig tart a talpra állás, ha megfelelően reagálunk a válságra. Legjobb esetben is elhúzódó pangásra számíthatunk. Ha viszont rosszul döntünk, akkor a pangásból tragikus következményekkel járó gazdasági visszaesés lehet.”