„Ahhoz képest, hogy Irakban és Afganisztánban micsoda költséget emésztettek fel az amerikai hadműveletek és milyen kétséges eredményt értek el, a líbiai akció – egyelőre – zseniális döntésnek látszik” – kezdi elemzését a Foreign Policyben Scott Horton, az ismert emberijog-specialista jogászprofesszor.

És valóban, amerikai katona nem vesztette életét, és az Egyesült Államok mindössze kétmilliárd dollárt költött a líbiai bombázásokra, de – Washington tudomása szerint – azt is megtéríti majd az új líbiai rendszer.

Horton helyteleníti azonban, hogy Amerika vezetői túlságosan könnyedén kezelték az alkotmányos előírásokat és a nemzetközi jogot. Ezzel hosszabb távon szerinte nagyobb kárt okoztak, mint amekkora hasznot hajtottak rövid távon.

Amerikában régóta folyik huzakodás az elnöki hivatal és a törvényhozás között a háború indításának jogáról. Az alkotmány ezt a jogot a törvényhozókhoz telepíti, a halaszthatatlan védelmi intézkedések kivételével. A vietnami háború utolsó éveiben külön kongresszusi határozat született arról, hogy az elnöknek a törvényhozás hozzájárulását kell kérnie, mielőtt külföldi „ellenségeskedésben” vetné be az amerikai haderőt. A republikánus elnökök ezt a határozatot mindvégig az elnöki jogkör csorbításának tekintették. Obama elnök azonban, demokrata lévén, nem így érvelt, de nem is terjesztette az ügyet a kongresszus elé, pedig alighanem megkapta volna a honatyák hozzájárulását. Jogi szakértői azzal érveltek – nem kis megütközést keltve a kongresszus mindkét házában –, hogy nem tekinthető ellenségeskedésnek, ha amerikai pilóta nélküli repülőgépek időnként csapásokat mérnek líbiai célpontokra. Ráadásul azt a bizonyos nemzetbiztonsági okot, amelyre mégiscsak szükség van egy katonai akció megindításához, nem a valósághoz híven jelölték meg. A hivatalos indoklás úgy szólt, hogy ha a szövetségesek nem lépnek közbe Líbiában, akkor az afrikai menekültáradat megoldhatatlan problémákat okoz a dél-európai NATO-szövetségeseknél. Valójában, mint azóta kiderült, az Obama-csapat attól tartott, hogy ha Kadhafi leveri a lázadást, akkor megtorpan az „arab tavasz” néven ismertté vált átfogó politikai rendszerváltozás a Közel-Keleten.

Ennél is nagyobb baj, hogy az amerikai légierő messze túlterjeszkedett a bevetését megalapozó ENSZ-felhatalmazáson. A Biztonsági Tanácsban ugyanis Kína és Oroszország azért nem emelt vétót a líbiai beavatkozást engedélyező határozat ellen, mert az csak a civil lakosság védelmére adott felhatalmazást. Tudniillik a Bengáziban tömörülő felkelőket megsemmisítő támadás fenyegette. Az amerikai támadások azonban kezdettől fogva a hadszíntértől távoli célpontokra is irányultak, például Kadhafi tartózkodási helyét és egyéb kormányzati épületeket is célba vettek. A beavatkozás utolsó szakaszában pedig kifejezetten a már megvert Kadhafi üldözése volt a cél. Olyannyira, hogy amerikai és NATO-gépek lövedékei állították meg azt az autókaravánt, amellyel a diktátor menekülni próbált.

Ezután a Biztonsági Tanács több tagja becsapva érezheti magát, és egyhamar nem várható engedély újabb humanitárius katonai beavatkozásra. Medvegyev orosz elnök nyíltan meg is mondta, hogy Szíriában nem ismétlődhet meg a líbiai eset. „Rossz hír ez Damaszkusz és Hama lakóinak, és mindazoknak, akik pártolják a humanitárius beavatkozások ügyét.”