„Örökre végzett-e a válság a szociáldemokráciával?” – kérdezi már cikkének címében Jonathan Blitzer Madridban élő publicista a New Republicban.

A válság nyomán Spanyolországban José Luis Rodríguez Zapatero kormánya megszorításokra kényszerült, és szinte megváltás volt számára a választási vereség. Portugáliában és Görögországban is baloldali kormány vált a válság áldozatává. De a hanyatlás már a válság előtt megkezdődött. Az évezred elején úgy látszott, a baloldal fogja kormányozni Európát, mára viszont csupán az Európai Unió három tagállamában baloldali a miniszterelnök.

A válság azonban a hatalomvesztésnél nagyobb kárt is okozott a baloldalnak az európai periférián: a jövőképét vette el. Ahogy Jonathan White, a London School of Economics tanára mondta a szerzőnek, „A válság rávilágított egy már korábban is létező jelenségre: a kormányoknak csak korlátozott lehetőségük van arra, hogy meghatározzák gazdaságpolitikájukat.” Nemigen képesek enyhíteni a munkanélküliséget, sőt csökkenteni kénytelenek a különféle szociális járadékokat, és „mérgező megszorításokat kell alkalmazniuk”. Most éppen Írország baloldali kormánya éli át, hogy választási jelszavait meghazudtolva kénytelen megszorításokhoz folyamodni.

Csak az a kérdés, mi legyen ezután a stratégia. Spanyolországban a szocialisták nem tudják, radikálisabb politikát kell-e követniük, vagy éppen mérsékeltebbet. A négymillió ember, aki elhagyta táborukat, nem egy irányba mozdult, hanem szétszóródott a politikai térképen.

Fernando Berlin internetes televíziós újságíró, aki könyvet ír a spanyol szocializmusról, azt a megoldást javasolja, hogy a szocialisták a gazdaságon kívül (is) keressenek maguknak önmeghatározást. Baloldali eszméket kell képviselniük, s akkor meg tudják különböztetni magukat a konzervatívoktól.

A baloldal széttöredezettsége miatt azonban ez nem könnyű. Joan Costa-i-Font, a ma már brit állampolgárságú katalán kutató arra hívja fel a figyelmet, hogy a dél-európai szocializmus autokratikus rendszerek ellenzékeként jött létre egykor, és mindmáig olyan erők koalíciója, amelyek szinte csak a régi vágású konzervativizmus elvetésében értenek egyet. Balosoktól liberálisokig mindenféle csoportok tartoznak e körbe, és ezeket elég nehéz egyben tartani, kormányozni pedig még nehezebb velük.

Blitzer egyértelműen a szocialistákkal érez együtt, de tanácsot nem tud nekik adni. A szociáldemokraták régóta a jóléti államot tekintették céljuknak, de most ilyesmiről szó sem lehet. A szerző csak annyi vigaszt nyújt nekik, hogy jobban is járnak ellenzékben, mert nincsenek annyira szem előtt, és így könnyebben átvészelhetik a gazdasági válságot. Konzervatív ellenfeleiknek ugyanis jobban áll a megszorítás. Ennek némileg ellentmondva maga is elismeri, hogy Silvio Berlusconi jobboldali olasz miniszterelnök ugyanazért mondott le, amiért Spanyolországban Zapatero visszavonult: „választási szempontból elviselhetetlen” a követendő politika.