„Némely pártok máris félve tekintenek a szakértői kormányra” – írja a l’Espressóban Massimo Cacciari filozófus, és keserűen úgy folytatja, hogy az olaszok a politikai művészet terén egyvalamiben világelsők: úgy mutatnak erőt, hogy közben másokat megakadályoznak a cselekvésben.
Jó okuk van rá, mert Mario Monti, az egyetemi tanárból lett új miniszterelnök napról napra növeli tekintélyét és népszerűségét. Ha még egy évig hivatalban marad, akkor a következő választáson az nyer, aki őt mondhatja majd jelöltjének. Cacciari azonban nem valamelyik ma is létező politikai alakulatra gondol, hanem egy újra. Egy olyan harmadik erő, amely Monti mögé szerveződik, szerinte biztos esélyes lenne a választáson.
Cacciari nemcsak arra alapozza állítását, hogy Monti és szakértői kormánya végrehajtja a súlyos megszorításokat, amelyektől mindkét oldalhoz tartozó elődei oly régóta húzódoztak, hanem arra is, hogy a kor a régi politikai modell megváltoztatását követeli meg. Nagyobb szerepet kell játszania a végrehajtó hatalomnak a túl sok részigényt képviselő választott testületekkel szemben, különben az ország visszasüpped a tehetetlenségbe. Elmarasztalóan ír arról, hogy a pártok felismerték a veszélyt, és máris megpróbálják leszólni Monti politikáját, pedig épp ezzel a politikával bízták meg az új kormányt. Cacciari szerint, ha a pártok el akarják kerülni a biztos vereséget a következő választáson, minél hamarabb meg kell buktatniuk Montit. Igaz, az ország belerokkanna.
Umberto Eco az Espresso véleményrovatában ugyanezt a jelenséget mutatja be egy irodalmi példán. Maupassant Gömböc című novellájában az 1870–71-es francia–porosz háború idején tisztes polgárok menekülnek egy lovas kocsin, egy utcalány társaságában. Egy német katona megállítja őket, és csak akkor engedi tovább a kocsit, ha a lány odaadja magát neki. Nem ez lenne az első eset, de a lány az ellenségnek ellenáll. A többi utas nagy nehezen rábeszéli, s végül folytathatják útjukat. De ettől kezdve a lányt mélységes megvetés övezi a tisztes utazóközönség körében. „Maupassant tudott valamit az emberekről” – jegyzi meg Eco.
Walter Veltroni, a Demokrata Párt alapító elnöke ugyancsak az Espressóban azt fejtegeti, hogy a válság nem átmeneti jelenség, hanem súlyos és tartós visszaesés fenyeget. Legutóbb az 1929-es nagy válság idején történt ilyesmi, s akkor jutott hatalomra a fasizmus és a nácizmus. Veltroni attól tart, hogy a demokratikus pártok ezúttal is elvesztik tekintélyüket, és helyüket „populisták vagy technokraták” vehetik át. Ebből elvben az következne, hogy ő negatív fejleménynek tekintené azt, amit Cacciari kívánatosnak tart. De nem: Veltroni arra szólítja fel pártját, hogy Montit támogassa. Egyelőre.