„A közoktatásban manapság nem fontos pedagógiai szempont az igazmondás követelménye” – állapítja meg keserűen William Damon, a Stanford Egyetem pedagógia tanára, a konzervatív Hoover Intézet kutatója.

A Hoover Intézetben átfogó kutatás folyik a szabad társadalmak erkölcsi értékeiről, s ennek keretében Damon professzor egész kötetet tett közzé az interneten, Veszélyeztetett erények címmel. Ennek anyagából készült az intézet online folyóiratában közölt cikk.

Damon természetesen tudja, hogy az igazmondás követelménye nem abszolút. Emberiességi megfontolásból, tapintatból, súlyos károk elkerülése érdekében szabad hazudni. Azt is megérti, hogy a politikában és a diplomáciában gyakran lehetetlen követni a „az igazat, csakis az igazat” elvét. De ennél ma már jóval messzebbre jutottunk. Ma a politikai megnyilatkozásokat eleve úgy kell olvasni, hogy vajon mire is gondolhatott az illető, és vajon mennyire hiszi el maga is, amit mondott.

Persze nemcsak a politikában van ez így. A jogászok, az üzletemberek körében is gyakran naivnak, ostobának, lúzernek tekintik azt, akinek szemében az igazmondás alapvető erény. Az ilyen felfogás gyakorlatilag felhatalmazást ad a mások becsapására, s ezzel aláássa a kölcsönös bizalmat, e nélkül pedig szükségképp a dzsungel törvénye uralkodik a gazdaságban és a társadalomban. Ez persze csak akkor következik be, ha a hazugság terjedése elér egy bizonyos szintet, amelyen túl a társadalom tagjai már nem tételezik fel, hogy a másik igazat mond. Márpedig Damon szerint mostanra bekövetkezett ez a fordulat. Az üzleti életben már nem elég a partner szava, az újságoknak és az elektronikus médiának nemigen hisz már a néző, vagy legalább is feltételezi, hogy ezek a hírforrások elferdítve tükrözik a valóságot. A politikusnak van a legkisebb hitele: róla eleve feltételezik, hogy a hallgatóság megnyerése az egyetlen célja, nem pedig a valóság ismertetése.

Sajnos az iskolák nem tartják fontos feladatuknak, hogy igazmondásra neveljenek, márpedig ez egy olyan készség, amelyet gyakorolni kell, és amely fiatal korban sajátítható el a legkönnyebben. Damon szomorú adatokat sorol arról, hogy az amerikai iskolákban a csalás mindennapos, és ráadásul a tanárok sem tartják fontosnak, hogy leszoktassák róla a diákokat. Sőt, gyakran maguk is csalnak, amikor diákjaikat a következő teszt anyagából készítik fel, pontosan azt gyakoroltatva velük, amire majd a tesztkérdések vonatkoznak. Máskor egyenesen meghamisítják a tesztek eredményét, hogy saját oktatói teljesítményüket jobbnak tüntessék fel.

A huszadik század közepéig az iskolákban tananyag volt az igazmondás. Ma valóságos kulturális sokk éri azt, aki az akkori erkölcstan-könyvekbe belelapoz. Damon végül az Egyesült Államok alapító atyáira hivatkozik, akik úgy gondolták, hogy az erkölcsi erények hiánya halálos veszély a demokráciára nézve.