„Nem biztos, hogy az Egyesült Államok alaposan végiggondolta, milyen eredményre vezethetnek az Irán elleni súlyos gazdasági szankciók” – írja a New Republicban Kenneth Pollack Közel-Kelet szakértő.
A Közel-Keleten minden változóban van. Líbiában még nem alakult ki az új rendszer, Szíriában polgárháború zajlik, Irakban is arra van a legtöbb esély. Egyiptomban a katonák, az iszlamisták és a világi liberálisok között végeláthatatlan feszültség izzik, Szaúd-Arábiában pedig lassan nő az elégedetlenség.
Pollack furcsállja, hogy ebben az instabil helyzetben az Egyesült Államoknak egyetlen országgal kapcsolatban van határozott politikája, az pedig Irán. Obama elnök az év végén írta alá a törvényt, amely bojkottot hirdet az Iráni Központi Bank ellen, és mindenki más ellen is, aki nem bojkottálja az iráni állami bankot. Az ok nemes: Irán atomprogramjának békés természete felől igen súlyos kétségek vannak. A bojkott hatására Irán olajbevételei akár harminc százalékkal is csökkenhetnek, s ez súlyosan visszavetheti az iráni gazdaságot. Csak éppen az a kérdés, leáll-e majd ettől az iráni atomprogram. Pollack szerint nem, sőt, további kedvezőtlen mellékhatások is várhatók.
Például megemelkedik az olaj világpiaci ára, márpedig a második világháború óta minden egyes esetben úgy kezdődött gazdasági visszaesés, hogy előbb megemelkedett az olajár. A legutóbbi pénzügyi válság közvetlen előzménye például az volt, hogy 2005 és 2007 között háromszorosára nőtt az olaj ára. (Igaz, az iráni olajexport csökkenésétől messze nem várható ekkora áremelkedés.)
Nem biztos továbbá, hogy a büntetőszankciók nem fáradnak-e ki, mielőtt elérnék céljukat. Szaddám Huszein iraki elnök annak idején elviselte a nyugati szankciókat, holott mérhetetlen nyomort hoztak a népére. Sőt, a szankciók még segítették is abban, hogy nyugatellenes érzelmeket keltsen a lakosságban. A világközvélemény ellenben kezdte sokallni az iraki népre mért nyomort, és a nyugati kormányok érzékenyebbek az ilyesmire, mint a diktátorok. Amerika egyre nehezebben tudta érvényesíteni a szankciókat, és Irak titokban évi egymilliárd dollárnyi bevételre tett szert azért, mert több nyugati ország eltűrte a szankciók kijátszását. Irán esetében is előfordulhat, hogy a nyugati országok egy része Amerikát teszi majd felelőssé az irániak nyomoráért.
Pollack legsúlyosabb kérdése úgy hangzik, nem vezethet-e a szankciópolitika háborúra. Vajon mi lesz, ha Irán terrorakciókkal akar visszavágni? A teheráni vezetés ugyanis úgy látja, hogy Az Egyesült Államok, Európa, Izrael és Szaúd-Arábia egységfrontban támad Iránra. Valaki atomkutatókat öl meg Iránban, valaki Stuxnet vírussal fertőzi meg a nukleáris kutatóközpont számítógép-rendszerét, Amerika látványos kapcsolatot tart iráni emigránsokkal, és modernizálja az öbölállamok hadigépezetét. Szaúd-Arábia pedig fegyveres csoportokat támogat az Irán-barát fegyveresekkel szemben Bahreinben, Libanonban, Irakban és Jemenben.
Nincs rá bizonyíték, hogy Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete ellen iráni megbízásból követtek el merényletet, de amerikai kormánytisztviselők ezt gyanítják, és úgy tudják, sok más művelet írható még az irániak számlájára. Ha az események láncolata odáig vezetne, hogy Irán nagyszabású terrorakciót hajtana végre Amerikában, vajon el lehetne-e kerülni a háborút, amelyet ma a washingtoni kormányzat el szeretne kerülni – ha csak lehet?
A mai politika Pollack szerint akkor folytatandó, ha Amerika adott esetben hajlandó végigmenni ezen az úton. Ha úgy gondolja, hogy a háborút inkább mégis elkerülné, akkor változtatnia kell a politikáján.