„Ha majd a fiatalokban kihal a remény, hogy az emberek képesek szót érteni és együtt érezni egymással, akkor elmondhatjuk, hogy bevégeztetett” – írja Massimo Cacciari baloldali filozófus és politikus, volt velencei polgármester a l’Espressóban, és nem csinál titkot belőle, hogy pontosan arrafelé tartunk, sőt mindez a mi akaratunkból történik így.
A Metazin egyszer már párosította Cacciari írását a híres szemiotikus és regényíró, Umberto Eco jegyzetével. Akkor arról volt szó, hogy Olaszországban a legrosszabb emberi tulajdonságok jelennek meg a politikában: a mások művének tönkretétele a fő cél. Ezúttal írásaikban az áhított jóléti Európa egésze kezd az elveszett illúziók birodalmába olvadni.
Cacciari arról ír, hogy immár egy egész emberöltő telt el valóságos politikai programok nélkül, a populizmus bűvöletében. A nyilvánvaló intézményi és gazdasági válsághelyzetben felelőtlen ígérgetések helyettesítették a programokat, s mára a remény is kezd elveszni, hogy ebből a mocsárból van még kiút. A kormányzás állandó választási kampánnyá fajul, tekintetét a következő voksolás időpontjára szegezi, más horizontot nem ismer. A társadalmi helyzet elemzése helyett ennek megfelelően nyakra-főre puszta közvélemény-kutatásokat végeztet. Ebből igyekszik kihámozni a népakaratot, amelynek képviseletére aztán kizárólagos illetékességet tulajdonít magának. Így aztán a vezető személyzet és a mögötte álló támogatói csoportok felületes, üres ideológia-pótlékokban hisznek, és minden ellenvéleményre tökéletesen süketek. Vita helyett csupán a más vélemények és képviselőik kölcsönös ledorongolása zajlik. Ebből persze az is következik, hogy a demagóg valójában nem fogalmaz meg újszerű javaslatokat, hanem a nép hajlamait igyekszik követni, igaz, hogy azokból a legrosszabbakat. Közben a színfalak mögött sikerrel intézik a maguk ügyeit a mindenféle lobbik, és természetesen háttérbe szorul a közérdek.
A sötét mélységből – írja Cacciari – nehéz visszakapaszkodni a napfényre. De szükséges: különösen, ha a fiatalokra gondolunk, akik az áhított fejlett, felvilágosult és újító szellemű Európa helyett a tömeges munkanélküliséggel szembesülnek. Ha a reményük is elpárolog, „mi leszünk a hibásak”.
Ugyancsak a l’Espressóban jelenteti meg rendszeres reflexióit Umberto Eco, aki ezúttal cáfolja is, igazolja is Cacciari pesszimizmusát. Emlékeztet rá, hogy Balzac már 1836-ban a művészet halálát jósolta, látván az ipar terjedését: „Ezentúl nem művek, hanem termékek lesznek.” Ezt követte a világirodalom talán legtermékenyebb korszaka. A Kasszandráknak tehát nincs mindig igazuk.
Ám „a világ mégis csak kezd fordítva működni” – jegyzi meg Eco. Azelőtt a gazdagok Róma belvárosában laktak, a szegények pedig a külvárosban. Ma a Colosseum mellett álló bérházak nyomortanyák. A jómódúak az elővárosokban találnak otthonra. Régen a szegények utaztak vonaton, repülőre pedig csak a leggazdagabbak ültek. Ma fordítva van, állítja a kelet-európai vonatokra nyilván nem gondoló Eco. Végül még egy példát felhoz arra, hogy mennyire megváltozott a világ: régen a gazdag olaszok az Adria partján nyaraltak, a csendes-óceáni szigetvilág lakói pedig nyomorogtak, és Európából legfeljebb kényszermunkára hurcoltak oda rabokat. Ma a leggazdagabbak járnak a Maldív-szigetekre, Riminiben pedig „a jobbágyságból éppen csak felszabadult orosz muzsikok” nyaralnak.