„Judt hősies igyekezettel próbálta feltámasztani az el nem kötelezett értelmiségi eszményképét, szemben az olyan értelmiségiekkel, akik ’magasabb rendű igazságokból’, a nacionalizmusból, az emberi jogokból, a nemzetbiztonság érdekeiből és egyéb absztrakciókból indultak ki” – írja Pankaj Mishra indiai író a Prospect Magazinban az idegbénulásban elhunyt Tony Judt utolsó művét ismertetve. Ezt a könyvet nem maga a szerző írta, hiszen halála előtt már nem tudott írni. Egykori tanítványa, Timothy Snyder, aki ma a Yale Egyetem történészprofesszora, beszélgetett vele halálos ágyán, és ő rendezte sajtó alá Judt gondolatait a huszadik századról.

Judt cionistaként indult, és egyben marxistaként, mint annyi mai liberális, de nemcsak a marxizmussal szakított, mint ők, hanem a liberálisokkal is szembekerült, mert dogmatikusnak és hatalomra vágyónak találta őket. Élete utolsó hónapjaiban arra keresett magyarázatot, hogyan történt mindez, és az értelmiség szerepének változásaiban vélte megtalálni a megoldást.

Az értelmiség gyilkos polémiákat vívott a század elején: Franciaországban vad antiszemiták léptek először színre, akiknek eszményei aztán a fasizmusban öltöttek testet, de hamarosan megjelentek a kommunisták is, akik az igazságos társadalom képét kergetve rabszolgatáborokat hoztak létre és tömeggyilkosságokat hajtottak végre. A második világháború és a holokauszt után végre hosszú béke köszöntött Európára, de az értelmiségi béke ideje nem jött el: egyesek a sztálini rendszert védelmezték, mások pedig a harmadik világban vívott embertelen háborúkat.

Alapvető változás volt viszont, hogy az értelmiségi lét villámgyorsan intézményesült. Új és új egyetemek alakultak, sokasodtak a kutatóintézetek, az agytrösztök, és értelmiségiek tömegeinek nyújtottak jó és biztos megélhetést. Egyetemi tanárok kezdtek nyüzsögni a hidegháború hadvezérei, az amerikai elnökök körül. A hadiipar saját társadalomtudományi kutatóintézeteket hozott létre. A régi, szabadfoglalkozású értelmiségi fajtája a kihalás küszöbére jutott. A hatalom súgói között nagy számban voltak jelen a marxizmusból kiábrándult volt balos értelmiségiek, éspedig gyakran nagyon is a jobboldalon: ők hozták létre a nevezetes neokonzervatív iskolát.

Az európai kommunizmus összeomlása után mintha a nyugati értelmiséget is a kommunisták világmegváltó dölyfe szállta volna meg: Oroszországban katasztrofális következményekkel járt, hogy tanácsaikkal egy csapásra be akarták vezetni a liberális demokráciát és a szabadpiacot, majd lelkesen támogatták, hogy Amerika Irakban és Afganisztánban fegyveres társadalom-átalakítási kísérletbe fog. Közben az egyedül üdvözítő ideológia letéteményesének képzelték magukat, és megvetéssel tekintettek a többi világfelfogás képviselőire.

Judt a 2001-es terrormerényletek utáni években fordult szembe velük. Úgy látta, hogy volt eszmetársai apáik náciellenes második világháborúját élik újra az iszlamista terror elleni fegyveres küzdelemben. Különösen nehéz volt szembefordulnia egykori hőseivel, a kelet-európai átalakulás élharcosaival, például Václav Havellel és Adam Michnikkel, akik támogatták az ifjabb Bush elnök és Tony Blair brit miniszterelnök iraki háborúját. Sok ellenfelet szerzett magának azzal is, hogy hevesen bírálta az izraeli fejleményeket: úgy ítélte meg, hogy Izraelben „vallási fanatikusok és területi fundamentalisták” kezébe csúszott át a hatalom. Judt (akárcsak évtizedekkel korábban Arthur Koestler), azt helyeselte volna, ha egységes, arab–zsidó palesztin állam alakulna.

Pankaj Mishra emlékeztet rá, hogy mindennek számtalan hirtelen megszakadó barátság volt az ára, de Judt mégis csak ekkor emelkedett ki a sok angol–amerikai egyetemi oktató szürke tömegéből, s vált eredeti gondolkodóvá.