„Spanyolország Románia és Lettország szintjére süllyedt” – kondítja meg a vészharangot a barcelonai centrista La Vanguardia. Igaz, nem az életszínvonal olyan alacsony, mint az elrettentő példaképpen felhozott két kelet-európai országban, csak a szegénységi ráta (a szegényeknek az összlakossághoz viszonyított aránya). Márpedig a szegénységi küszöböt magasabb szinten húzzák meg Spanyolországban, mint a kontinens keleti országaiban.
A cikk a legújabb szegénység-statisztikát ismerteti, amely szerint immár az aktív korú népesség 23 százaléka munkanélküli, minden ötödik háztartásban a szegénységszint alatt van az egy főre eső jövedelem, s további minden negyedik háztartást fenyegeti a veszély, hogy a szegénységi küszöb alá csúszik. „Az adatok láttán azt hihetnők, hogy visszazuhantunk a múltba, s hogy a haladás éveit csak álmodtuk.” Közben az egyenlőtlenség fokozódik, és a jövedelemolló a következő nehéz években minden bizonnyal tovább nyílik. A Vanguardia vezércikke szerint ez társadalmi robbanással fenyeget.
Sőt, Valenciában már rendzavarásba torkolló tüntetések is voltak, s a rendőrség gumibotokkal oszlatta szét a törő-zúzó helyi fiatalokat, akik az új jobboldali kormány költségvetési megszorító intézkedései ellen tiltakoztak. Az ezt követő nagy sajtóvisszhangról az ABC azt írja, hogy „a baloldal felnagyítja a rendőrség hibáit és azt a hamis képzetet igyekszik kelteni, hogy Spanyolországot elárasztja az erőszak”. Mariano Rajoy miniszterelnököt idézve a konzervatív lap mérsékletre int mindenkit, és megjegyzi, hogy ez külön is vonatkozik a közmédiára, amelynek híradói harsány jelentésekben számoltak be a valenciai összecsapásokról, holott az utcai ütközeteknek egyetlen súlyos sérültjük sem volt.
Olaszországban Mario Monti szakértői kormánya hasonló gondokkal küzd, de a torinói La Stampa cikkírója szerint megtalálta a módját, hogy zavarba hozza a tiltakozni készülő baloldaliakat. A milánói tőzsde székházában négyszáz vezető befektető és vállalati vezető előtt Monti megemlítette ugyan, hogy a szakszervezetek rosszul teszik, ha akadályozzák az államháztartás rendbe tételét, de a menedzserréteg előjogait is célba vette. Emlékeztetett arra a vadonatúj rendelkezésre, amely megtiltja, hogy ugyanaz az ember ugyanabban a gazdasági ágazatban több cég igazgatóságának vagy egyéb vezető testületének tagja lehessen. Monti hozzátette, hogy ez a rendelet nem marad írott malaszt, ami pedig nagy érvágás lesz sok köztiszteletben álló vezetőnek, mert vannak, akik egyszerre több, egymással versengő olasz nagybank igazgatóságában is ott ülnek. A miniszterelnök bejelentette továbbá, hogy nem fogják a végtelenségig merő hazafiságból, közpénzből, mesterségesen életben tartani a versenyképtelen olasz cégeket. A kormányfő úgy fogalmazott, hogy teret fognak engedni a Schumpeter-féle kreatív rombolásnak, mert az ország hosszú távú érdekeit tartják szem előtt.
A La Stampa úgy látja, hogy ezzel Mario Monti a mozdulatlanság, a fejlődésképtelenség néhány pillérét kezdte lerombolni. És egyúttal a válság és a megszorítások legfőbb kárvallottjainak, az egyszerű olaszok tömegeinek tudomására hozta, hogy a tehetősek befolyásos rétegeitől sem ijed meg. A La Stampa mellesleg azt is méltánylandónak tartja, hogy a takarékoskodás érdekében Monti a szintén igen befolyásos sportlobbival is szembe mert szállni: nem volt halandó támogatni, hogy Olaszország jelentkezzen a 2020-as olimpia megrendezésére.