„Az Európai Unió tipikus elitprojekt, technokraták és egyéb elitek műve” – emlékeztet Antonio Polito a Corriere della Serában, hozzátéve, hogy márpedig a demokráciákban az elitek hatalmának korlátai vannak.
Ennek az evidenciának ez esetben azért van jelentősége, mert a válság sújtotta, s így a segélyezésre szoruló országokban és az őket megmenteni hivatott jobb módúakban egyaránt kezd elfogyni a lakosság türelme.
Angela Merkel csak szociáldemokrata segédlettel tudta keresztülvinni a Bundestagban a második görög mentőcsomagot. 26 párttársa nem szavazott vele. Ma a németek csaknem kétharmada úgy gondolja, hogy Görögország feneketlen hordó, amelybe őrültség tovább önteni a pénzt. Ezt tükrözte a Bild Zeitung, amikor címlapjára figyelmeztetőleg hatalmas STOP feliratot nyomtatott. Hans-Peter Friedrich belügyminiszter pedig a kormányzati- és pártfegyelmet egyaránt megszegve kijelentette, hogy a görögök jobban járnának, ha csődöt jelentenének és kilépnének az euróövezetből.
Olaszország és Spanyolország éppen mostanában kezdett egy kis levegőhöz jutni: valamelyest csökkent a kötvényeikért fizetendő kamat, s így az Európai Központi Banknak február vége felé már nem kellett olasz és spanyol állampapírokat vásárolnia. És ekkor derült ki látványosan, hogy a németek türelme fogytán van.
Polito mindenekelőtt azt a tanulságot vonja le a történtekből, hogy Merkelt igazságtalanul szokás nemzeti szűklátókörűséggel, önzéssel vádolni. Ha a német nép többségének véleménye érvényesülne, Németország sokkal kevesebbet áldozna a válságkezelésre. Immár csaknem két év telt el az első görög mentőcsomag odaítélése óta, és senki sem látja a dolog végét. Senki sem állíthatja, hogy harmadik csomagra nem lesz szükség. Márpedig a kormányok nem tudnak tetszőleges számú mentőcsomagot elfogadtatni népükkel. De a fejleményeknek Olaszországra nézve is van tanulsága. Most, hogy a kormány takarékossági reformjainak híre máris hozott némi pénzügyi enyhülést, nem szabad engedni a szigorból, különben az egyik utolsó érv vész el, amivel a német kormány még indokolni képes a pénzügyi segítséget: lám, vannak eredmények. Vagyis ha Olaszország megpróbálja elspórolni a tervezett intézkedések egy részét, nemcsak belgazdasági következményekkel kell számolnia. Az egész európai építkezés kerül veszélybe. Az Economistot idézve Polito úgy fogalmaz, hogy leginkább a félelem hiányától kell félni.
Van azonban mindennek egy általánosabb tanulsága is, éspedig az, hogy „egyre nagyobb feszültség van aközött, amit tenni kell, s aközött, amit a választópolgárok hajlandók elviselni”, s ez a „demokráciából fakadó feszültség” ma az Európára leselkedő legnagyobb veszély. Merkel nemsokára a választók elé áll, hogy harmadszor is elnyerje a miniszterelnöki megbízatást. Franciaországban az elnökválasztás pillanatnyi esélyese, François Hollande már be is jelentette, hogy újra akarja tárgyalni az éppen csak elfogadott pénzügyi paktumot. Görögországban a közvélemény-kutatások szerint mindenféle szélsőségesek jó kilátásokkal készülnek a parlamenti választásra, Olaszországban pedig, ahol ma szakértői kormány van, azt sem tudni, ki kormányoz majd egy év múlva, illetve, hogy a választási küzdelemben miféle intézkedésekre kötelezi el magát a majdani győztes.
Polito olyan megállapítással fejezi be elemzését, amelyről azt mondhatnánk, hogy egyszerű közhely, de amelyet ő a mai helyzetben figyelmeztetésnek szán: „Az euró sorsa a választók kezében van.”