„A mai kor kihívásait nem kezelhetik olyan intézmények, amelyek egyelőre nem is léteznek” – olvassuk Dani Rodrik harvardi professzortól a Project Syndicate honlapján.

Korunk uralkodó mítoszainak egyike úgy szól, hogy a globalizáció eljelentékteleníti a nemzetállamot. Egyrészt a technika fejlődése könnyen áthidalhatóvá teszi a távolságokat, másrészt egyre gyarapodik a nemzetközi intézmények sokasága, mind a civil szférában, mind az államközi térben. Végül pedig az egyes országok politikai intézményei gyakran tehetetlennek látszanak a nemzetközi gazdasági erőkkel szemben.

Rodrik szerint azonban a gazdasági válság darabokra zúzta ezt a mítoszt. Az elmúlt évtizedek nagy nemzetközi sztárfórumai, a G-20, a Valutaalap és a többi mind mellékes szerepet játszottak a válságkezelésben. A bankokba a nemzeti kormányok pumpáltak pénzt, a munkanélküliséggel is ők birkóznak, a pénzügyi piacok működésének újraszabályozása is rájuk hárul. Sőt, Rodrik furcsa mód azt is a nemzetállamok szinte változatlan kulcsszerepének bizonyítékai között említi, hogy a válság és a válságkezelés kedvezőtlen hatásai nyomán minden szitok a nemzeti kormányokat éri.

A nemzetközi politika és gazdaság harvardi professzora a mások szerint lassan szuperállammá váló Európai Uniót sem tekinti kivételnek. Úgy látja, hogy az Unió politikáját is az egyik nemzetállam, nevezetesen Németország határozza meg, mégpedig rosszul. Rodrik azokkal az amerikai pénzügyi szakértőkkel ért egyet, akik szerint Angela Merkel kancellár tévesen ragaszkodik a megszorítások politikájához, és ha rugalmasabb nézeteket vallana, „egészen másként alakult volna az euróövezet válsága”. Hogy miként is, azt Rodrik nem részletezi, nyilván arra gondol, hogy az Egyesült Államokban a jegybank bőkezűen öntötte a pénzt a gazdaságba, és ezzel sikerült is megindítania a növekedést. Az így tovább duzzadó államadósság pedig egyelőre akadálytalanul finanszírozható, mert az amerikai állampapírok még mindig biztos befektetésnek számítanak. Hogy hasonló politika esetén az eurókötvények is kelendőek lennének-e, azt Rodrik nem vizsgálja, de nem is ez a vizsgálódásának fő iránya, hanem hogy miként alakul az állam szerepe.

Úgy találja, hogy a nemzetállam elleni „szellemi támadás” két fronton is tovább folytatódik. A szabadpiac elvét hirdető közgazdászok szinte szükségtelen akadálynak látják a nemzetállamot a minél akadálytalanabb nemzetközi csere útjában. Rodrik ezt veszedelmes irányzatnak tartja, mert ma hatékonyan csak a nemzetállam képes szabályozni a piacot, márpedig a szabályozatlan piac, mint tudjuk, a válság melegágya. A nemzeti kormányok helyében elvben elképzelhető lenne valamilyen nemzetközi intézményrendszer is, de ez nem lenne elszámoltatható. Ezért Rodrik úgy véli, hogy ha a demokráciáról nem akarunk lemondani, akkor a nemzetállamnak fenn kell maradnia.

Más eredményre jutnak azok a tudósok, például Peter Singer filozófus, akik szerint a nemzetközi kommunikáció fejlődése nyomán lassanként kialakul a nemzetközi közösség és vele egyfajta nemzetközi etika is, amelynek alapján viszont már létrejöhetnek ellenőrizhető, demokratikus nemzetközi intézmények. Rodrik nem állítja, hogy ez lehetetlen a nagyon távoli jövőben, egyelőre azonban a nemzetközi intézmények is csak a nemzetállamok felhatalmazásával hoznak intézkedéseket, és ezeket csakis a nemzetállamok képesek megvalósítani. „Lehet, hogy a nemzetállam a francia forradalom avítt öröksége – zárja gondolatmenetét Rodrik –, de más eszköz nincs a kezünkben.”