Igazi nemzetek feletti közintézmények márpedig nincsenek, a nemzetközi fórumokon is nemzeti érdekek érvényesülnek – fejtegeti a Corriere della Sera hasábjain Ernesto Galli della Loggia.
Az elhúzódó pénzügyi válság kezdete óta egyre több elemző feszegeti azt a kényes kérdést, hogy a második világháború utáni évtizedek nagy vívmánya, a nyugati liberális demokrácia egyáltalán képes-e megbirkózni a válságkezelés feladatával. Ha például az európai periféria országaiban igen jelentős életszínvonal-csökkentés árán lehet csak megfékezni a válságot, vajon remélhető-e, hogy a választóközönség ehhez beleegyezését adja? Egyelőre az Európai Unió nagyobb szerepvállalása hivatott ezt a problémát megoldani. Olaszországban és Görögországban szakértői kormányok alakultak, amelyek aztán megkapják az Unió pénzügyi támogatását a reformjaikhoz.
Mint azonban a Metazinban is olvasható volt, egyes elemzések szerint ezek a fejlemények az eddigi politikai struktúra igen jelentős változását hozzák magukkal: a gazdasági racionalitás érdekében háttérbe szorul a végrehajtó hatalom demokratikus felhatalmazása.
A Metazin arról is beszámolt, hogy ugyanezeknek a jelenségeknek ellenkező irányú olvasatuk is van. Dani Rodrik, a Harvard Egyetem professzora rámutat, hogy a válság nyomán a pénzügyi világ működésének szabályozása került napirendre, és ezt csakis a nemzetállamok képesek végrehajtani. Az Európai Unió nemzetek feletti hatáskörének növelése mögött pedig nemzeti érdeket és akaratot vél felfedezni, nevezetesen elsősorban Németországét.
Galli della Loggia hasonlóképp érvel, és véleménye abban is egybecseng Rodrikéval, hogy ha demokráciát akarunk, akkor a nemzetállamot is akarnunk kell, mert afölött nem a népakarat érvényesül, hanem valami más. Kettejük álláspontja között az a különbség, hogy ő emiatt bizalmatlanul is tekint a nemzetek feletti intézményekre, és a nemzetállam megerősítésében látja az erőfölényben lévő érdekek elleni védelem lehetőségét.
Az olasz politológia-professzor megvetéssel ír arról a jó három évtizedes uralkodó felfogásról, amely a nemzetállamot valamiféle meghaladandó maradi képződménynek tekinti, s az „európai építkezés” nevében mindent lelkesen fogad, ami a nemzeti szuverenitást korlátozza. Sőt, „az uralkodó kulturális felfogás voltaképp minden kollektív identitást az előítélet, a rasszizmus, a háború, egyszóval az erőszak előszobájának tekint (kivéve a ’politikailag korrekt’ csoportokét, a feketékét, a nőkét és a melegekét)”.
Ráadásul Galli della Loggia cáfolja a nemzetek feletti intézményrendszerek legfőbb erkölcsi igazolását is, tudniillik a résztvevők egyenlőségének elvét. Úgy látja, hogy az Európai Unióban például rendszeresen egy vagy két állam, éspedig az egy-két legerősebb állam akarata érvényesül (Németországé és Franciaországé). Márpedig szerinte ez annyit tesz, hogy egy-két nemzetállam különérdeke jut érvényre.
Galli della Loggia el tudja képzelni, hogy e nemzetállamok olykor nagylelkűen engedjenek közvetlen érdekeikből, de csakis hosszabb távú hatalmi érdekeik javára. Az olasz politológus úgy látja tehát, hogy miközben a válság szükségessé tette a nemzetek feletti döntéshozatalt, egyúttal meg is cáfolta azokat a közhelyeket, amelyekkel a nemzetállam meghaladását szokás indokolni.