„Aki azt mondja, hogy a demokrácia a mai civilizáció legmagasabb rendű formája, az nem politikáról beszél, hanem vallásról, közelebbről monoteizmusról”– írja a Democracy magazinban David Rieff, (a világhírű Susan Sontag fia), aki egyebek között az iraki háborúról írt igen kritikus tudósításaival keltett feltűnést.

A folyóirat egy külpolitikai tanácskozás hozzászólásai között közzétette két ismert demokrata párti szerző írását is, és Rieff ezeket veszi górcső alá. A szerzők egyike, Rosa Brooks washingtoni egyetemi tanár évekig az Obama kormányzat hadügyminisztériumában volt helyettes államtitkár, a másik, Tom Perriello pedig a Képviselőház ismert tagja volt. Mindketten amellett érvelnek, hogy Amerikának minden múltbeli kudarc ellenére sem szabad lemondania a külföldi katonai szerepvállalásról, ha humanitárius célokról, vagy a demokrácia létrehozásáról van szó. Brooks szerint arra kell ügyelni, hogy megfelelő eszközöket alkalmazzanak, Perriello pedig azt írja, hogy meg kell tudni állapítani, mikor érdemes beavatkozni, s mikor nem.

Azok után, hogy az Egyesült Államok mekkora károkat okozott az arab Közel-Keleten az elmúlt évtizedben, „nemigen lehet más értelmes megállapításra jutni, mint hogy Washington igen sikertelen a demokrácia terjesztésében” – állapítja meg Rieff. Irakban nem sikerült demokráciát létrehozni, viszont sikerült elérni, hogy iraki területen az ókor óta először nincs többé kereszténység (a sorozatos templomi gyilkosságok nyomán a keresztények nagy része elmenekült).

Mindkét szerző elismeri, hogy Amerika a múltban rengeteget hibázott, de úgy vélik, hogy mégsem hagyhatja cserben küldetését, a demokrácia világméretű előmozdítását. Rieff úgy fogalmaz, hogy „itt már Fukuyamaföldön járunk”, vagyis a szerzők a híres politológusnak azt a huszonhárom évvel ezelőtt meghirdetett tételét vallják, hogy immár eldőlt, milyen lesz a világ: győzött a liberális demokrácia. Bírálójuk ebben a hagyományos amerikai felsőbbrendűségi érzés liberális, enyhített változatát látja megnyilvánulni. Elismeri, hogy e felfogásban nincs idegengyűlölet, se rasszizmus, de nem lát biztosítékot arra, hogy ettől a jövendő háborúk más eredménnyel járnak majd, mint az eddigiek. Annál is kevésbé, mert például Perriello a líbiai beavatkozásban álláspontjának igazolását látja, márpedig Rieff szerint semmi jele, hogy az új líbiai rendszer egy fikarcnyival is demokratikusabb lesz, némely formaságtól eltekintve, mint a megdöntött Kadhafié volt.

Úgy véli, hogy az arab tavasznak inkább óvatosságra kellene intenie. Egyáltalán nem tartja ugyanis biztosnak, hogy Mubarak egyiptomi, Kadhafi líbiai, Ben Ali tunéziai, Szaleh jemeni elnök megdöntése, továbbá a még hivatalban lévő szíriai államfő, Asszad megbuktatása jobb rendszereket fog eredményezni a korábbiaknál.

Riff azt is vitatja, hogy az Egyesült Államok biztonsága szempontjából nélkülözhetetlen lenne egy világméretű demokratikus rendszer létrejötte. Ez nemigen jelentene mást, mint hogy Amerika a maga rendszerét akarja a világra erőltetni. „Errefelé már jártunk a múltban: ezt birodalomépítésnek hívják.”