„Immár maga a demokrácia és a szabadság van veszélyben” – idézi Giorgio Napolitano köztársasági elnököt Angelo Panebianco a Corriere della Serában, majd megállapítja, hogy ha a pártok iránti közellenszenv tovább mélyül, tág tér nyílik akár jobb-, akár baloldali tekintélyelvű mozgalmak előtt, amelyek csírájukban már nagyon is aktívak.
A milánói konzervatív liberális lap egy hét leforgása alatt másodszor közöl vezércikket a politikaellenesség veszélyeiről. Az előzőben a főszerkesztő, Ferruccio de Bortoli azt fejtegette, hogy a pártfinanszírozás anomáliái önmagukban is felbőszítik az egyszerű polgárt, aki egyre nagyobb pénzügyi nehézségekkel küszködik a válság miatt. Az Északi Liga alapító elnöke, Umberto Bossi kénytelen volt lemondani, miután kiderült, hogy családja és barátai az ő tudtával csapolták meg a pártpénztárt.
A Corriere főszerkesztője felháborítónak tartja, hogy miközben az állam egyre súlyosabb gazdasági helyzetben van, a pártoknak juttatott kampánypénz az elmúlt évtizedben tízszeresére nőtt. Ráadásul még el sem kell számolniuk vele: jóval többet kapnak ugyanis, mint amennyit kampányra költenek, mégsem adják vissza a maradékot. Szóban mindenki változtatni akar ezen. Vagy negyven törvényjavaslatot nyújtottak be a kampányfinanszírozás reformjáról, csak éppen egyik sincs napirenden. Enrico Giannini, a Statisztikai Hivatal elnöke le is mondott annak a bizottságnak az éléről, amelynek azon kellene munkálkodnia, hogy a politika kevesebb közpénzt emésszen fel. A botrányok és a tehetetlenkedés a politikaellenesség melegágya – figyelmeztet De Bortoli. „Ellenszer egyetlenegy van: a jó példa.”
Egy héttel később Panebianco arra hívja fel a figyelmet, hogy a populistának számító Északi Liga válsága egyáltalán nem a komolyabb pártoknak kedvez, hanem a még nála is populistábbaknak, akik a politikaellenességet lovagolják meg. A liberális politológus nem tartja lehetetlennek, hogy a következő választásból a hagyományos pártok és a mögöttük álló bebetonozott oligarchiák vesztesen kerülnek ki. Először is helyesnek tartaná, ha a pártok minden közpénzről lemondanának. Persze elfogadja, hogy az adományok rendjét szabályozni kellene, nehogy csak a gazdagoknak lehessen pártjuk, de úgy gondolja, hogy az olyan párt, amelyet az állam tart el, nem párt, mert nincs mögötte áldozatkész tagság.
Az állami finanszírozás eltörlése azonban nem lenne elegendő. Az emberek ugyanis magukat a pártokat kárhoztatják, ezért nem várható, hogy a pártok belátható időn belül képesek lennének helyreállítani az intézmények iránti közbizalmat. Erre Panebianco szerint csak a mainál erősebb központi hatalom lehet képes. Kancellária típusú miniszterelnökséget javasol, vagy elnöki rendszert, amelyben az első embert népszavazással választják.
A neves társadalomkutató nyilván tudja, milyen érvek szólnak az egyszemélyi felelősség és hatalom intézményesítése ellen. Úgy látja azonban, hogy ha a politikai elit nem tesz valamit a hatékonyabb kormányzás érdekében, akkor „egyre nagyobb erejű és egyre veszedelmesebb tiltakozó hullámok követhetik egymást, és e hullámok csapásai alatt hamar meginoghat a demokrácia”.