„Nem arról van szó, hogy a holokausztot nem érdemes más népirtásokhoz és tömeggyilkosságokhoz hasonlítani. Csak arról, hogy a holokauszt kifejezés azt jelenti, amit, és nem mást. A szavak jelentését meg kell őrizni, különben nem értjük meg a történelmet” – írja Timothy Snyder, a Yale Egyetem történészprofesszora a New Republicban.

Snyder máskülönben kitűnő munkának tartja Paul Preston könyvét (A spanyol holokauszt: inkvizíció és emberirtás a huszadik századi Spanyolországban).

Ismertetését annak a jezsuita szerzetesnek a történetével kezdi, aki a köztársaságiak áldozatairól készített felmérést, és a francóistákhoz szegődött tábori lelkésznek, de ott is kegyetlenkedések szemtanúja volt. Franco tábornoknak írt levelében felpanaszolta, hogy katonái foglyot nem ejtenek, sebesültet nem hagynak életben. Katonatársai lelövik.

A lázadók győzelme után több nemzedéknyi spanyolországi gyermeknek azt tanították az iskolákban, hogy a köztársaságpártiak vadállati kegyetlenséggel gyilkolták az ártatlan polgárokat, különösen a papokat és az apácákat. Ez igaz is volt, de a másik oldal rémtetteiről persze szó sem eshetett. 1977-ben, a demokratikus Spanyolország megszületésekor a békés átmenet egyik feltétele volt a polgárháborús évekre kimondott amnesztia, más szóval akkor bölcsebbnek látták fátylat borítani a múltra. Újabban, mint a Metazinban is olvasható volt, a sok tízezer eltűnt leszármazottai kezdték feszegetni az egykori gyilkosságok ügyét, és a történészek egyre több részletet tártak fel a polgárháborús idők borzalmaiból. Azóta szűnni nem akaró vita van arról, melyik fél bűnei súlyosabbak, és hogy egyáltalán helyes-e felszaggatni a múlt sebeit. „Preston könyve ehhez a vitához szól hozzá meggyőzően” –­ véli Snyder. A recenzens megállapítja, hogy Preston vérbeli történész, aki egyik fél mellett sem foglal állást, a tényekhez tartja magát, azokból pedig az derül ki, hogy a lázadók több embert gyilkoltak meg, mint a köztársaságpártiak. Mégpedig jóval többet. A kétszázezerből ötvenezernyi írható a baloldaliak számlájára, s háromszor annyi ember haláláért felelősek a francóisták.

Preston részletesen bemutatja a köztársaságpárti terror természetét: maga a kormányzat igyekezett fenntartani a törvényességet, de a különféle köztársaságpárti erőknek, az anarchistáktól a kommunistákig saját politikai rendfenntartó alakulataik voltak, és ezek rengeteg kegyetlen gyilkosságot követtek el, gyakran egymás soraiban is. A köztársaság a szovjet segítségnek köszönhette, hogy egy időre meg tudta vetni a lábát a felkeléssel szemben, de ennek az volt az ára, hogy uralkodóvá vált a szovjet befolyás, és vele a trockisták és az anarchisták üldözése. A legtöbb gyilkosság azonban éppen az anarchisták számláját terheli.

A lázadók oldalán a terror a stratégia lényegi eleme volt. A gyarmati harcokban edződtek, és a köztársaságpártiakkal szemben is úgy léptek fel, mintha egy idegen népet igáznának le. A terrorbombázásokat és a tömeges megtorlást ismertetve Preston úgy fogalmaz, hogy Francóék „a terrorba ruháztak be”, vagyis nemcsak a háborút akarták megnyerni, hanem az utána létrejövő rendszert is meg akarták alapozni. Terrorjukat Snyder ahhoz hasonlítja, ahogy Németország és Oroszország nekilátott Lengyelország pacifikálásának 1939 őszén. A náci Németország támogatta Francót, a lázadók táborában igen erős volt az antiszemitizmus, sok menekült köztársaságpárti végül a náci koncentrációs táborokba került. Snyder azonban úgy látja, hogy ez még mind nem holokauszt. A nácik a zsidóság kiirtásán kívül más népirtó cselekedeteket is elkövettek, de azt sem hívják holokausztnak. Ez a kifejezés a zsidók megsemmisítésének náci gyakorlatára van fenntartva. „Ezt a könyvet hiba volna a címlapja alapján megítélni. A cím téves, de a történészi munka elsőrangú.”