Steven Marche regényíróhoz méltó érzékletességgel írja le az Atlantic Magazinban, hogyan találták meg tavaly nyáron Yvette Vickers holttestét. A nyolcvanhárom éves hajdani playmate és filmszereplő régóta nem élt, amikor szomszédja rátörte az ajtót, és rátalált a már mumifikálódott holttestre. Hetekkel Vickers halála után is be volt kapcsolva a számítógépe.
Utolsó telefonbeszélgetéseit az interneten szerzett ismerőseivel folytatta. Rengeteg Facebookos kapcsolatot ápolt, mégis tökéletes magányban élt – és halt. A magány ma már tízmilliók mindennapi tapasztalata. Az Egyesült Államokban a 45 évesnél idősebbeknek 35 százaléka él krónikus magányban. Tíz éve még csak egyötödük. Hatvanmillió amerikai boldogtalannak mondja magát a magány miatt.
A házasok kevésbé magányosak, mint az egyedülállók, de csak akkor, ha bizalmasuknak tekintik házastársukat. Az istenhit segíthet, de csak azokon, akik segítő, nem pedig büntető Istenben hisznek. Egy kutatás azt vizsgálta, hogyan változott azoknak a száma, akiket az átlagos amerikai bizalmasának tekint. A nyolcvanas években egy emberre átlagban csaknem három bizalmas társ jutott, húsz évvel később viszont már alig több, mint kettő. Az amerikaiak negyedrészének nincs senkije, akivel megbeszélhetné gondjait, további húsz százaléknak pedig csak egyetlen ilyen ismerőse van. Igaz, közben ezt a funkciót kiszervezték az amerikaiak: terapeuták és coach-ok százezrei gondozzák a lelküket.
És bár a magány fájdalmas és veszedelmes betegségforrás, az amerikaiak nagy anyagi áldozatok árán jutnak hozzá. Külterületi házat vásárolnak, és ettől aztán autóban töltik a fél életüket. Marche szerint ez az ősi amerikai szabadságvágy legújabb kori megnyilvánulása. Az Európát elhagyó zarándokok, a vadnyugatot meghódító lovasok, végül pedig az űrhajósok mind magányos hősök voltak, akik a függetlenségért magánnyal fizettek. Az ember, aki kiszakad fojtogató környezetéből és önnön kezébe veszi sorsát, a világi amerikai kultúra központi alakja.
Már csak az a kérdés, vajon a Facebook és társai enyhítik-e a magányt, vagy mélyítik. Annyi kimutatható, hogy az internetlakók magányosabbak a többieknél. De vajon azért magányosabbak, mert az internet ilyen hatással van rájuk, vagy azért interneteznek oly odaadóan, mert magányosak?
Egy Moira Burke nevű fiatal kutató még gyűjti az anyagot tanulmányához, de Marchénak annyit elárul, hogy akik a Facebookon magányosak, azokra egyébként is jellemző a magány. Marche vitatkozik vele: a Facebook felhasználó azt tapasztalja, hogy ismerősei mind felhőtlenül boldogok, csodás élményeket tesznek közzé minden áldott nap. Ez lehangol, és magányba taszíthat. Burke azt veti ez ellen, hogy a mások sikere ösztönző is lehet. Erre Marche megjegyzi, hogy Burke még az idén a Facebook alkalmazásába lép.
John Cacioppo chicagói idegkutató, a magány legismertebb mai kutatója úgy látja, hogy az internet csak társaság-pótlékot nyújt. Kivéve, ha az ember a tényleges barátaival tart kapcsolatot a világhálón. „Minél több a személyes interakció, annál kevésbé magányos az ember. és minél nagyobb hányadot képvisel az internetes, annál magányosabb” – idézi Cacioppót Marche.
És mivel átlagban növekszik az internetes kontaktusok aránya, egy nem meglepő ausztráliai kutatás szerint a Facebook-használat és a narcizmus között kimutatható statisztikai összefüggés van: a Facebook nagyon jó terep a narcisztikus lelkeknek, akik a felületességet és a szereplést kultiválják.
Marche mindebből arra következtet, hogy ha nem vigyázunk, a Facebook megváltoztatja magányunk természetét: nem a hagyományos, nonkonformista amerikai magányos hős útját fogjuk követni, hanem szenvedés vár ránk. Valaha a magány arra volt jó, hogy magunkba szálljunk, és elgondolkodjunk a világ dolgain. Vagy hogy kikapcsoljunk, elfeledkezzünk magunkról. A Facebook mellett ez nehéz.