„Az emblematikus áldozatok, a zsidók, a feketék, a rabszolgák, a proletárok, a gyarmati népek hosszú sora helyébe maga a Föld lépett, mint minden nyomorúság elszenvedője” – írja a City Journalben Pascal Bruckner francia író-filozófus, aki az „új filozófusok” egyikeként három és fél évtizeddel ezelőtt a kommunizmust és a vele rokonszenvező európai baloldalt vette célba vitriolos írásaival.

Bruckner azóta mindig is a haladó értelmiség éppen divatos irányzatait támadja, és mindegyik esetben úgy érzi, hogy ugyanazzal a módszerrel van dolga: egy magát élenjárónak érző kisebbség bűnösnek igyekszik kikiáltani a többséget, s ehhez egy elnyomott réteget keres magának, amelytől ugyan igen távol áll, de amelynek képviseletével erkölcsileg a bűnös többség fölébe kerekedhet. Maga a kommunizmus is ilyen volt: akkor az elnyomott proletár volt a képviselendő áldozat. Később a harmadik világ nyomorgó népei, majd a színes bőrű európai bevándorlók, újabban pedig maga a Föld. A főbűnös mindegyik esetben nagyjából ugyanaz: a nyugati civilizáció.

Aki kételkedik, igen erős szavakkal találja magát szemben: azt vágják a fejéhez, hogy olyan, mint a holokauszt-tagadók. Bruckner számos példát hoz erre, többek között Bjorn Lomborgét. A dán „szkeptikus környezetvédőt” Rajendra Pachauri, az ENSZ Klímaügyi Kormányközi Bizottságának vezetője Hitlerhez hasonlította. 

Akárcsak annak idején a kommunizmussal kapcsolatban, a „világi elitnek” ma sincs kétsége jóslatainak érvényessége felől. Ebből a „halálos magabiztosságból” Bruckner arra következtet, hogy a számtalan új Cassandra „nem is figyelmeztetni akar bennünket, hanem elítélni”. Azt akarják, hogy szenvedjünk, ha nem akarjuk követni őket. Vagyis nekik a katasztrófa nem rettegés, hanem élvezet tárgya. Az ilyen ítéletnap-jóslás azonban nem felkészít, hanem lefegyverez. Ennek köszönhető, hogy éppen Nyugaton a legelterjedtebb a pesszimizmus, holott itt élnek az emberek a legjobban, és ide vágynak más térségek szerencsétlenebb tömegei.

Valahogy a nyugati ember világképe fordítottan arányos a valósággal. Hiába szegeznénk a katasztrófajóslatokkal szembe az elmúlt évtizedek pozitívumait, hiába mondanánk, hogy lassan mégiscsak terjed a demokrácia, több mint egymilliárd ember kikecmergett már az abszolút szegénységből, nőtt a várható élettartam, ritkul a háború, és sok súlyos betegséget sikerült legyűrni. Nem használ a szellemi terrorral szemben.

Ráadásul, írja Bruckner, itt a végítélet semmi jóval sem kecsegtet. A keresztény apokalipszisnek az a szerepe, hogy utána eljön Isten országa. A mai világi katasztrófavallás azonban semmiféle jutalmat nem helyez kilátásba, nem ígér megváltást. Legfeljebb annyit, hogy a jó útra térők a megvilágosultak csoportjához tartozhatnak. „Miért is csodálkoznánk hát rajta, hogy annyi jó elme részegült meg, s hogy annyi különös jóslat terjed akadálytalanul?”