„Suzan Mettler, a Cornell Egyetem politológusa könyvéhez készített kutatásában 1 400 amerikait kérdezett arról, hogy részesül-e valamilyen állami szociális támogatásban. Mindössze 43 százalék gondolta, hogy igen. Amikor aztán felolvasták nekik az állami programok listáját, köztük a Medicare-t, az állami egészségbiztosítást és a lakáshitelek törlesztőrészlete után járó adókedvezményeket, kiderült, hogy 96 százalék kap valamilyen támogatást” – olvassuk Ezra Klein egészségügyi szakíró blogját a Washington Postban.

Mettler könyvében arra a következtetésre jut, hogy azok, akik automatikusan nyújtott támogatásokban részesülnek, gyakran megfeledkeznek róla, hogy ők maguk is kedvezményezettjei a jóléti államnak. A szociális alapon kérvényezhető étkezési utalványok esetében csak kevesen feledkeztek el róla, hogy ők is kapnak állami segélyt, míg a lakáshitelek törlesztés utáni automatikus adókedvezményre jogosultak 60 százaléka vallotta első körben, hogy nem kap semmilyen támogatást. Az adókedvezményről ugyanis sokak számára hirtelen nem nyilvánvaló, hogy ugyanolyan célzott és a költségvetés terhére érvényesített támogatásról van szó, mint a szociális segélyek esetében. Annak ellenére, hogy adókedvezményekre az állam évi ezermilliárd dollárt költ – többet, mint egészségügyi ellátásra.

Ezek után már nem is meglepő, hogy különösen azok ellenzik a jóléti államot, akik nem tudják, hogy ők is kedvezményezettek: a gazdagabbak, akik adókedvezményeket kapnak, szociális segélyt és nyugdíjat viszont nem – vonja le a következtetést Klein. Míg a legszegényebb 20 százalék átlagosan mindössze évi 931 dollár adókedvezményre jogosult, a leggazdagabb 1 százalék 280 ezer dollárra. Mettler könyvéből kiderül, hogy a jobboldali szavazók körében 50 százalékkal többen feledkeznek meg arról, hogy őket is támogatja az állam, mint a jóléti államot támogató baloldali szavazók.

Mettler szerint mindebből az következik, hogy az automatikusan járó kedvezmények mélyítik a megosztottságot, hiszen ha mindenki tudná, hogy valójában mennyi támogatást kap, akkor kevésbé ellenezné az újraelosztást, és az adókedvezmények jómódú haszonélvezői sem követelnék a szociális kiadások csökkentését.

Másrészt pedig – teszi hozzá Klein –, a szegények is határozottabban lépnének fel az adókedvezmények ellen, ha felvilágosítanák őket, hogy ezek is állami támogatásnak tekinthetők.