„Kísértet járja be a tudományos világot, az újkommunizmus kísértete” – olvassuk a World Affairs Journalben Alan Johnsontól.

Az újkommunista hullám két legismertebb alakja a szlovén Slavoj Zizek és a francia Alain Badiou egész egyetemi mozgalmat tudhat maga mögött.

Badiou új könyve már címében is a kommunizmus aktualitásáról szól. Két szakaszra osztja a kommunizmus történetét: az egyik a francia köztársaságtól a párizsi kommünig tartott, a másik a bolsevik forradalomtól a kínai kulturális forradalom bukásáig. És most kellene kezdődnie a harmadiknak: Badiou és társai arról akarják meggyőzni a közvéleményt, hogy a mai társadalom bajai rendszerjellegűek, és csakis forradalmi úton orvosolhatók.

Badiou szerint a képviseleti demokrácia kiürült, a „kapitalista utópia” megbukott, Slavoj Zizek pedig úgy fogalmaz, hogy „a kapitalizmus és a demokrácia közötti kapcsolat megtört”. A mérsékelt baloldal megújulási törekvései csődöt mondtak, és az újkommunisták úgy látják, most jött el az ő idejük, mert aki igazán ellenzéki eszmét keres, náluk fogja megtalálni. „Ne féljetek, gyertek vissza hozzánk!” – szólítja meg a potenciális kommunistákat Zizek. „Kitomboltátok antikommunizmusotokat, most itt az ideje, hogy ismét megkomolyodjatok.”

Az újkommunisták eltekintenek a kommunizmus történelmi valóságától, munkatáboraitól és egyéb szörnyűségeitől, s egyfajta tiszta, plátói eszmének tartják. Persze nem tagadhatják, hogy a kommunizmus megbukott, de úgy vélik, csakis azért, mert rosszul valósították meg az eszmét. Zizeknek kevés kétsége van afelől, hogy a következő kísérlet sem lesz sikeres, de azt reméli, hogy az előzőnél jobb lesz: „Próbáljátok meg újra! Bukjatok meg vele ismét! De jobban!”

Badiou „a kommunizmus hipotéziséről” beszél, és a kedvezőtlen történelmi tényekben pusztán a hipotézis bizonyítási folyamatának részjelenségeit látja. Johnson viszont úgy véli, hogy nem tudományosan bizonyítható hipotézissel van dolgunk, hanem dogmával, amelyen nem fog semmilyen kritika. Annál is kevésbé, mert a gazdasági és társadalmi teendőkkel kapcsolatban az újkommunisták nem is mondanak semmi kézzelfoghatót. Johnsson hosszasan idézi a már-már költői általánosságokat, amelyekbe az újkommunista teoretikusok menekülnek.

Legfőbb bűnüknek mégis azt tartja, hogy nem hajlandók szembenézni a történeti kommunizmus bűneivel. Az ő szemében ez azt bizonyítja, hogy a baloldali totalitarizmust képviselik. Badiou ezzel kapcsolatban úgy fogalmaz, hogy „a bűntudat korának vége”. Akárcsak az „ókommunisták”, az újak is híres emberek szavait idézik érvek helyett: Zizek szerint például „szégyenérzet nélkül kell újra és újra idézni” Lenin Állam és forradalom című pamfletjét. Ennek megfelelően az sem zavarja őket, ha erőszakpártinak számítanak mások szemében. Zizek így ír: „Na és ha demokráciaellenesnek és totalitáriusnak neveznek bennünket, akkor mi van?... A forradalmi politikában nem a vélemények számítanak, hanem az igazság, annak nevében pedig kényszerűségből el kell tekinteni a többség véleményétől, és a forradalmi akaratot kell vele szembeszegezni.”

Johnsson úgy látja, hogy „a kommunizmus persze halott”. De nem tartja lehetetlennek, hogy az újkommunisták hallgatóságra találnak az olyan fiatalok körében, akiket felháborítanak a válság tünetei, s akik „sem a kimerülő szociáldemokráciában, sem az öngyűlölő értelmiségi kultúrában” nem találják meg azt, amiért lelkesedni tudnának.