„Ha a nyugati privatizációs tanácsokat követik, nem mozdítják elő a demokráciát, s nem csökkentik a korrupciót, hanem éppen ellenkezőleg" − figyelmezteti Neil Clark Tunéziát, Líbiát és Egyiptomot a Guardianben.

David Cameron brit miniszterelnök a tavalyi arab tavaszt követő átalakulások során azt ajánlotta a változás útját kereső országoknak, hogy mihamarabb privatizálják az állami tulajdont, mivelhogy „a piacgazdaság és a demokrácia kéz a kézben halad". Tanácsával nem volt egyedül, hiszen az EBRD, a Londonban székelő Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank eredeti küldetésének földrajzi korlátait messze túllépve az arab átalakulás ötletadójának jelentkezett, éspedig arra hivatkozva, hogy e téren nagy tapasztalatokat gyűjtött a 90-es évek Kelet-Európájában.

Neil Clark szerint a kelet-európai példa éppenséggel azt sugallja, hogy az állami tulajdon magánosítását nem szabad elsietni. Az American Sociological Review tavaszi számára hivatkozik, amelyben harvardi és cambridge-i szociológusok arról közölnek elemzést, hogy a sokkszerű privatizáció gazdasági visszaesést okozott a kommunizmus bukása után, s közben új, korrupt elitet hozott létre, amelynek meggazdagodásával párhuzamosan a többség életszínvonala meredeken zuhant.

Nyugati közgazdászok − elsősorban a Metazinból is ismert Jeffrey Sachs − azt tanácsolták a kelet-európai kormányoknak, hogy minél gyorsabban szabaduljanak meg az állami tulajdonú vállalatoktól, mert különben e régi kommunista vállalatvezetői és szakszervezeti elit magához tér a bukás utáni kábulatból, és dolgozók millióival a háta mögött fogja akadályozni az átalakulást. Az instant kapitalizmus hívei különben is úgy látták, hogy az állami vállalatok jelentős részben felesleges vagy elavult termékeket állítottak elő, éspedig jelentős állami szubvencióval, vagyis pazarolták a nemzeti vagyont.

A tanulmány szerzői viszont 24 ország és több mint háromezer vállalat adatainak elemzése alapján kimutatják, hogy azokban az országokban, ahol erre a nyugati tanácsra hallgattak, sokkal mélyebb gazdasági visszaesés következett be, mint ott, ahol fokozatosabb volt az átalakulás. A magyarázatot abban látják, hogy az új tulajdonosoknak nem volt tőkéjük, amellyel modernizálhatták volna az üzemeiket, ezért lefosztották a vállalatokat, majd gyakran bezárták a céget. Közben az állam adóbevételeinek jelentős részétől elesett, s emiatt erőteljes takarékoskodásra kényszerült, ami további visszaesést eredményezett.

A szerzők kifejezetten is figyelmeztetnek arra, hogy a mai gazdasági nehézségek meghaladása céljából hiba volna tömeges privatizációhoz folyamodni. „Az oroszországi tanulságok óvatosságra intenek" − olvasható a tanulmányban.

A Guardian cikkírója külön is óv attól a hiedelemtől, hogy a gazdasági liberalizáció politikai demokráciát szül. Elsőnek Chile példáját hozza fel, ahol a hetvenes években a Milton Friedman-féle chicagói iskola neoliberális gazdaságpolitikai elveit valósították meg, viszont a politikai rendszer kegyetlen elnyomáson alapult. Ezzel szemben Norvégia, ahol az állami szektor aránya igen magas, és az állam a bruttó hazai termék nagyobbik felét újraosztja a költségvetésen keresztül, virágzó demokrácia.