Fel vörösök, proletárok! Vagy inkább fel seszínűek, kispolgárok? Ki volt a kommunizmus átlagembere?

Sabine Hilschenz 39 éves munkanélküli fogorvosasszisztenst azzal gyanúsítják, hogy 1988 és 1999 között megölte és virágládákba temette kilenc újszülöttjét. Az asszony nem tagadja, hogy „köze volt” a dologhoz. De azt állítja, hogy mindig részeg volt, és nem emlékszik se szülésre, se gyilkosságra. Viszont amikor elköltözött, magával vitte a ládákat, mert – ahogy mondta – „nem akart elszakadni” a gyerekeitől. 

Hilschenzék egy városi panelházban laktak. A házat „Stasi Haus”-nak nevezték, mert a keletnémet politikai rendőrség volt tisztjei laktak benne – Sabine Hilschenz férje is az volt. Állítólag sem a szomszédok, sem a férj nem vett észre semmit.

Aztán kitették őket az ávéházból, mert nem fizették a lakbért. Az asszony anyjához költöztek falura. A ládákat magukkal vitték, és egy kocsiszínben helyezték el. Az egyik rokon talált rá a csontvázakra, amikor fel akarta használni a ládákat.

„A borzalmas részletek egész Németországot hipnotizálták, de nem csak a tények miatt” – írja Newsweek. A magyar világpolitikai újságírás doyenje, Gömöri Endre pedig így kommentálja az esetet a Népszabadságban: „A kilenc kis csontváz felbukkanása a parlamenti választások kampánya közben szimbolikus erővel tárta fel a szociológiai szakadékot a nyugati és keleti német tartományok között. A vitát Jörg Schönbohm, Brandenburg kereszténydemokrata (CDU) belügyminisztere robbantotta ki, mondván, hogy Sabine Hilschenz förtelmes bűnéért voltaképpen a keletnémet kommunista rezsim ’erőszakosan proletarizáló’ politikája a felelős; és hogy ’az emberi együttérzés hiánya még generációkon keresztül ránehezedik majd a keletnémetekre, és ma is felelős a keleten uralkodó közönyért és társadalmi széthullásért’.”

„Ahogy gyakorta megesik a német közéletben – állítja Politikailag korrekt című cikkében Stefan Theil, a Newsweek tudósítója –, nem magáról a problémáról beszélnek, hanem inkább arról, hogy hogyan kell beszélni róla. A probléma ettől csak még jobban elhatalmasodik és elmérgesedik.” A tudósító talán a politikai korrektségtől hipnotizált amerikai olvasók igényeinek akart eleget tenni, hiszen tudnia kell, hogy épp eleget beszéltek az ügy hátteréről is.

Nagy vita bontakozott ki a német sajtóban a proletarizálódásról és kispolgáriságról. Persze csak látszólag szociológiai vita. A tét politikai. A választási kampány fontos témája, hogy polgári párt-e a CDU, és hogy általában ki számít polgárnak.

Frank Jansen, a berlini Tagesspiegel riportere szerint „durva általánosításnak hangzik ugyan, de Brandenburg egyes részein valóban a proletarizálódás határozza meg az emberek gondolkodásmódját”. Holt lelkek című cikkében sorra veszi a hátborzongató bűncselekményeket, a közönséges és politikai gyilkosságokat, és a bőrfejű bandák rémtetteit, amelyek nemcsak a külföldiek ellen irányulnak, hanem a jómódú nyugati „bevándorlók” ellen is.

A magyarázatot a múltban keresi. Az évszázados szegénységben, a nagybirtokrendszerben, ami a nácik alatt is fennmaradt. Csak az 1945-ös földosztás után lett volna esély öntudatos parasztság kialakulására, de jött a kolhoz, az új nagybirtokrendszer. Jensen felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a gyilkosságsorozat már a fordulat (így nevezik a németek a rendszerváltást) előtt elkezdődött.

A keletnémet író, Rolf Schneider, akit annak idején kizártak az írószövetségből, és jobbára csak nyugaton publikálhatott, elutasítja a proletarizálódás tézisét. A Die Weltben közzétett, Vollkommene Kleinbürgerei (Tökéletes kispolgáriság) című cikkében elismeri, hogy Kelet-Németországban rettenetesen eldurvult a társadalom, de azt állítja, hogy ennek „nem sok köze van a kommunista állam által erőszakolt proletarizálódáshoz”.

„Az NDK nem proletárállam volt – írja Schneider –, inkább a kispolgáriság jellemezte. Kétségtelenül tapasztalható volt bizonyos eltompulás és eldurvulás a SED (Német Szocialista Egységpárt) uralma alatt.  De ellenhatásként a hatalom nyomására kialakult a közösségi szellem, a szolidaritás is. Az 1989-es fordulat véget vetett az efféle magatartásnak, s ezt fájdalmas veszteségként élik át az emberek. Ebben látják a brutalizálódás egyik okát.”

Frank Junghaenel, a Berliner Zeitung újságírója zsurnalisztikus szociológiai elméletgyártás helyett a józan ész alapján tárgyalja a borzalmas ügyet. „Ötmillió munkanélküli egy olyan országban – olvassuk a Schönbohm és a proletarizálódás című cikkben –, amely hagyományosan dolgosnak tudta magát, az önbecsülés megingásához vezet. Különösen olyan emberek esetében, akik a munkából merítették öntudatukat. Ezért a társadalom felbomlásának egyik okát inkább a deproletarizálódásban kellene keresni. A proli szó keleten nem volt sértő. Már itt kezdődnek a félreértések.”

„A fordulat sok embert megfosztott biztos egzisztenciájától – írja Junghaenel. – De ettől egy anya még nem öli meg a gyermekeit.”