„Lenin és Mao egyaránt mesteri szervező volt, és kapcsolatot tudott teremteni a vidékkel. A liberális aktivistáknak erre nem volt szemük" − írja Francis Fukuyama a Daily Beastben.
A világ nagy csodálattal fogadta a tavalyi év arab forradalmait, de sok elemző kezdettől fogva tartott attól, hogy az arab tavaszt nem demokrácia fogja követni. Mwangi S. Kimeny már tavaly márciusban gyanította, hogy ha nem sikerül demokráciát teremteni, akkor a lakosság visszasírja majd a régi rendszert. (A volt szovjet tömb területén, Kelet-Németországtól Mongóliáig sok millió ember élte át ezt az érzést a kilencvenes években, még olyan országokban is, ahol pedig sikerült demokráciát létrehozni.) 2012 elején már kevesen gondolták, hogy a diktatórikus rezsimek megdöntését politikai és gazdasági aranykor követi. Leon Hadar Közel-Kelet-szakértő úgy fogalmazott, hogy „a gazdasági kilátástalanság és a politikai bizonytalanság a Nyugaton és a Közel-Keleten egyaránt a nacionalista, az etnikai és a vallási doktrínák rendkívül veszélyes elegyét képviselő szervezetek megerősödését hozhatja".
Fukuyama mégis furcsállja, hogy a liberális tábor, amely Egyiptomban megbuktatta Mubarak rendszerét, mára súlytalanná vált. Még összehoz egy-egy tüntetést, de a választásokon elhanyagolható tényező. Elismeri, hogy a szabadság-párti aktivisták sohasem képviselték a lakosság többségét: az egyiptomiak nagy tömegei nem Facebook-fogyasztók. De úgy véli, hogy sok egyiptomi mégiscsak megnyerhető lett volna egy liberális programnak, ha akad olyan liberális vezető, aki meg tudja szólítani őket a gazdasági növekedés és a politikai szabadság iránti vágyukra apellálva. Szerinte legalább az első négy elnökjelölt közé bekerülhetett volna az illető.
A liberálisok ügyesen szerveztek tiltakozó megmozdulásokat, és elismerésre méltó bátorsággal álltak ki a rendszerváltozásért. De arra nem törekedtek, hogy egyetlen jelölt köré tömörüljenek, és utána fáradságos munkával pártot hozzanak létre, majd választókerületenként szavazóbázist építsenek ki maguknak. Bezzeg a Muzulmán Testvériség tudta, hogy kell megszerveződni. Fukuyama ebből azt a következtetést vonja le, hogy az internetes társasági hálók csak korlátozott szerepet képesek játszani a társadalomban: „Lángra lobbannak egy pillanatra a serpenyőben, de egy egész ház fűtésére alkalmatlanok."
A szerző, mint köztudomású, akkor lett világhírű, amikor meghirdette a történelem végének tézisét, vagyis a nyugati gazdasági és politikai modell végleges győzelmét. Azóta sokszor kigúnyolták ezért, és mint annyi írásában, ezúttal is eltöpreng azon, hogy Oroszországban miért is nem vált valóra a jóslata. A megoldást, legalább is részben, abban jelöli meg, hogy Borisz Jelcin, a kilencvenes évek nyugat-barát elnöke személyes vonzerejében bízva akart hatalmon maradni, és nem épített ki magának hatékony politikai hátországot. Képtelenek erre a mai orosz liberálisok is, ahogy Ukrajnában is egymást mardosták a narancssárga forradalom vezetői.
Ezután Fukuyama tanárára, Samuel Huntingtonra hivatkozik, aki az átalakuló társadalmak politikai rendszeréről szóló könyvében kifejtette, hogy a forradalmi ifjúság és értelmiség csak akkor képes kezébe venni az ország irányítását, ha kapcsolatot tud teremteni a vidéki lakossággal. Ezzel magyarázható, hogy annyi más forradalom főszereplőitől eltérően Lenin, majd Mao Ce-tung államot tudott építeni magának a forradalom után.
Fukuyama persze nem kommunista államot akarna látni Egyiptomban, de szemlátomást azt gondolja, hogy − mint maga is írja − az igen elmaradott egyiptomi vidéki lakosság jó terep lehetne egy liberális pártszervezkedésnek. Csupán annyi megszorítást enged meg, hogy ehhez a szalmalángot vető Facebooknál „tartósabb platformra van szükségünk".