„Ha Európában W alakú lesz a válság, akkor Amerikában sem lesz tartós a talpra állás, és lehet, hogy Barack Obama emiatt veszít az őszi elnökválasztáson vetélytársával, a republikánus Mitt Romneyval szemben” – olvassuk a Daily Beastben Niall Ferguson gazdaságtörténésztől, aki, mint a Metazinból is tudható, nem riad vissza a merész jóslatoktól.

Ezúttal sem óvatoskodik: úgy látja, hogy Európában már a legközelebbi jövőben akkora baj keletkezhet, ami még a novemberi amerikai elnökválasztás előtt az amerikai gazdaságot is visszaveti fejlődésében.

A mai európai helyzetet magyarázva Ferguson azt ajánlja az amerikai olvasónak, képzelje el mi lenne, ha Amerika ma is államok laza szövetsége lenne, mint az alkotmányozás előtt. Néhány állam csődbe menne, és a többi negyvenvalahánynak közös nevezőre kellene jutnia arról, mit tegyen velük. Európában nincs közös kincstár, nincs közös adósság. A közös költségvetés a bruttó hazai termék alig egy százalékát forgatja, adót nem szed. A válság terheinek megosztása szóba sem kerül tehát, márpedig a periférián az idén süllyed a gazdaság teljesítménye, az államadósság után fizetendő kamatok négyszer magasabbak, mint Németországban, a munkanélküliség pedig ötször akkora.

Ferguson szerint tévednek, akik ebből kiindulva kétsebességes Európai Unióban látják a jövőt, mert valójában két különálló Európa van már ma is: az északi mag és a latin periféria (a közép-kelet-európai térség úgy látszik még ebbe a dichotómiába sem fér bele). Emiatt pedig a közös valuta nemhogy megszilárdítaná az Uniót, hanem egyenesen a felbomlását eredményezheti. Ha nincs valutaunió, akkor délen nem lett volna olcsó hitel és nem alakult volna ki adósságválság. Továbbá a gyengébben teljesítő gazdaságok a valutájuk leértékelésével kikecmereghettek volna a válságaikból. Ehelyett most megszorításokra kényszerülnek, amelyek nyomán zsugorodik a gazdaság, tehát nem csökken az adóssághegy. 

Ebből azonban nem következik, hogy fel kell számolni a valutauniót, az ugyanis többe kerülne, mint ha bevezetnék az amerikai típusú föderalizmust. Ha csak felmerülne, hogy Görögország kilép a valutaunióból, eszeveszett menekülés indulna meg a görög bankokból, sőt a spanyol bankokból is, mert a betétesek attól tartanának, hogy pénzüket drachmára, illetve pesetára fogják átváltani, mégpedig igen kedvezőtlen árfolyamon.

Ezt persze csak a teljes pénzügyi föderalizálással lehetne elkerülni, csakhogy a német választókkal nehéz lesz elfogadtatni, hogy ők állják a déliek számláit. A költség jóval nagyobb lenne, mint amennyibe Kelet-Németország integrálása került. Az sem győzné meg őket, hogy a dél összeomlása esetén a német export két ötöde is kiesne, és Németországban nagy munkanélküliség keletkezne. A déliekkel pedig azt lenne nehéz aláíratni, hogy az északiak mondják meg nekik, hogyan kormányozzanak, s ezzel „gyarmati sorba” taszítsák őket. A harmadik lehetőség a dél megreformálása lenne, de ahhoz évek kellenek, „márpedig

Európának nincsenek évei” – állítja Ferguson, sőt, hozzáteszi, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy európai bankválság. Akkor pedig az amerikai elnökválasztás kimenetele nem lehet kétséges, hiszen az amerikai export egyötöde Európában talál vevőre. „A sors iróniája lenne, ha Obama vesztét az az Európa okozná, amely pedig négy éve oly mélyen beleszeretett.”