„1985-ben mindenki azt gondolta, hogy a Szovjetunió széthullása elképzelhetetlen, 1995-ben pedig, hogy elkerülhetetlen volt. Az Európa jövőjéről zajló viták során érdemes megvizsgálni, hogyan lesz az elképzelhetetlenből elkerülhetetlen” – írja Ivan Krasztev a tallinni Nemzetközi Védelmi Kutatóintézet folyóiratában, a Diplomatijában.
A bevezetőben Krasztev adatokkal mutatja be, hogy az európai lakosság nagyobbik fele szerint Európa aligha lesz képes jelentős szerepet játszani a világ ügyeinek alakításában. Az európaiak többsége abban sem bízik, hogy a következő nemzedékek jobban élnek majd, sőt, attól tart, hogy rosszabbul, végül pedig mindössze egyharmaduk gondolja úgy, hogy a szavazata számít valamit a mai Európai Unióban. Ezek elgondolkodtató jelzések, és felvetik a kérdést, vajon biztos-e, hogy az Európai Unió a ma ismert formájában sokáig fennmarad.
Ahhoz, hogy fennmaradjon, Krasztev szerint mindenesetre hasznos lenne, ha a döntéshozók elgondolkodnának a szovjet példán. Mindenekelőtt óvakodniuk kell attól, hogy az Uniót örök és megbonthatatlan valaminek tekintsék, mert ez a széthullás egyik oka lehet. A Szovjetunióban úgy képzelték, hogy a szétválás már csak gazdasági költségei miatt is szinte lehetetlen. De e magabiztosság veszedelmes politikai lépésekre késztette a döntéshozókat. Európában is megnyilvánul efféle felelőtlenség: a tagállamok vezetői előszeretettel alkalmaznak EU-ellenes szólamokat, arra gondolván, hogy az Unió úgysem esik szét. Így azonban olyan közhangulat kialakulásához járulnak hozzá, amely talán mégiscsak az Unió vesztét okozhatja.
A Szovjetuniót nem a perifériák lázadása verte szét, hanem a központ. Tudniillik Gorbacsov pártfőtitkár és környezete félreismerte saját rendszerét, s nem vette észre, hogy az megreformálhatatlan. Európa esetében a centrumból származó veszély másként fest: akkor keletkezhet baj, ha az integráció győztesei vesztesnek kezdik érezni magukat. Ez érződik egyre élesebben Németországban. Egyelőre a németek elkötelezettségében nincs ok kételkedni, de a periféria iránti empátiájuk érzékelhetően csökken.
A szovjet példa további érdekes tanulsága, hogy nem forradalom történt, hanem olyasmi, mint amikor a betétesek megrohanják a bankot, hogy még az összeomlás előtt kivegyék pénzüket, s ezzel előidézik az összeomlást. Ha a tagállamok vezetői úgy érzik, hogy az Unió alól kezd kicsúszni a talaj, még akkor is képesek lesznek dezertálni, ha a népük ezt nem is akarná.
Végül Krasztev azt tanácsolja az európaiaknak, hogy rugalmas szabályozással reagáljanak a veszélyekre, ne merev előírásokkal. Például Görögország esetében olyan politikát folytatnak, amelynek keretében a görögöknek nem marad valós választásuk, akárhogyan szavaznak is. Ez szembefordíthatja a lakosságot az Unióval. De a szabályok eleve is túl merevek. A valutaunióból például nem lehet kiválni, és könnyen belátható, hogy miközben ez a szabály az euróövezet stabilitását hivatott szolgálni, valójában éppen a felbomlását okozhatja.
Krasztev ennek kapcsán még egy javaslatot tesz az Unió vezetőinek: sohase sugallják azt, hogy az általuk javasolt megoldásnak nincs alternatívája. Az ilyen kísérletek rendszerint úgy végződnek, hogy az emberek azt gondolják: minden alternatíva csak jobb lehet.