A hajdani lengyel ellenzéki vezér a független szakszervezeti mozgalom alapításának huszonötödik évfordulóján nem ünnepel együtt azokkal, akik az ügynökjelentésekben keresik az igazságot.

Lengyelországban volt a legerősebb az ellenzéki mozgalom egész Kelet-Európában. A rezsimváltás idején az ellenzékiek nem követelték a régi rendszer titkos ügynökeinek leleplezését, a kommunista vezetők átvilágítását vagy kizárását a köztisztségekből. Adam Michnik, a Szolidaritás egyik legendás vezére kitart akkori álláspontja mellett.

„Nem volt könnyű életünk, a politikai rendőrség megmérgezte a levegőt. Sokan nem viselték el a nyomást, s visszahúzódtak, megtörtek, elmentek Lengyelországból. De senki sem gondolta volna közülünk annak idején, hogy sok évvel később, amikor már nincs politikai rendőrség, nincs többé Lengyel Népköztársaság, sőt Szovjetunió sincs, az állambiztonsági levéltárak önálló életre kelnek. Hogy a remek emberek által teremtett gyönyörű korszak a titkosrendőrségi feljelentések mocsarába fog süllyedni” – állapítja meg rezignáltan Michnik a Die Zeitban a Szolidaritás független szakszervezet alapításának huszonötödik évfordulójára írott cikkében.

Az 1989-es kerekasztal-tárgyalások során született megállapodásra vezethető vissza, hogy Lengyelországban nem került sor olyan politikai tisztogatásra, mint Németországban. Ezért sokan árulással vádolják a tárgyalások ellenzéki résztvevőit. Michnik erre a történész Jerzy Jedlicki szavaival válaszol: „A megállapodás a politikai művészet és etika mesterműve volt, s a kerekasztal példája valószínűleg sok hősies véráldozattól kímélte meg Kelet-Európát.”

Az árulás vádja nem csak rosszindulatú ostobaságból és politikai opportunizmusból fakad. „A demokratikus ellenzék és a Szolidaritás sok érdemdús aktivistáját haraggal tölti el – írja Michnik –, hogy milyen fényes gazdasági karriert csináltak a régi rezsim emberei. Látják a szervezett bűnözés hullámát, a terjedő korrupciót, a régi rezsim lakájainak önteltségét és cinizmusát – és keresik a bűnösöket.”

„De minden forradalmi átalakulás olyan reményeket kelt – folytatja a gondolatmenetet Michnik –, amelyeket nem lehet megvalósítani. Ebben az értelemben minden forradalom befejezetlen marad, minden forradalmat elárulnak. Egyik sem éri el, hogy a bűnösök megbűnhődjenek, és az igazak elnyerjék jutalmukat. A jó szellemek óvjanak meg minket az olyan forradalomtól, amely kiegyenlíti a bűn és erény számláit. Aki végleges igazságtételre vágyik, annak tudnia kell, hogy csak a kivégzés végleges.”

A Wroclawi Egyetem fiatal politológusa, a lengyel-német viszony kutatója, Piotr Buras rámutat, hogy mennyire félrevezető a német példa, amelyre előszeretettel hivatkoznak a megtisztulás hívei. Németországban valójában nem az történt – írta tavasszal a Gazeta Wyborczában, Michnik lapjában –, hogy megtisztították az államapparátust, hanem az, hogy lecserélték nyugati tisztviselőkkel.

A huszonötödik évfordulóra megjelent cikke is Michnik szellemében fogant. „A Szolidaritás republikánus mozgalom volt” – írja Buras a Die Weltben. – Lech Walesa, a gdanski munkás és Bronislaw Geremek történészprofesszor szeme előtt egy olyan politikai közösség eszménye lebegett, amelyben jelentőségüket vesztik az osztály- és státuskülönbségek.

„Az 1989-es forradalom más csillagzat alatt ment végbe. Liberális forradalom volt” – folytatja a nagyvonalú korszakolást. – A konzervatívok pedig most, a Szolidaritás forradalma és az 1989-es forradalom után egy „harmadik forradalom” jelszavát írják zászlajukra. A harmadik forradalomtól azt várják a hívei, hogy „a korrupt államot megszabadítsa a kommunistáktól, és új életet leheljen a politikába”. Ez a forradalom „kifejezetten antiliberális lenne, de nem antidemokratikus”.  

„A harmadik forradalom, amelyet hívei erkölcsi forradalomnak szoktak nevezni, a kommunisták és az egész harmadik (1989 utáni) köztársaság ellen irányul. Napjaink szomorú paradoxona – mondja Buras –, hogy a harmadik köztársaság legelszántabb védelmezői épp a hajdani kommunisták közül kerülnek ki.”