„A jogvédők szabványosított elmélete úgy hangzik, hogy Amerika csak annyira erős, amennyire határozottan áll ki önnön értékeiért. Ha a legcsekélyebb engedményt teszi is az úgynevezett erkölcsi alapelvek rovására, azzal veszedelmesen téves üzenetet küld ellenfeleinek önnön eltökéltségéről” – foglalja össze Damir Marusic az American Interestben Bill Keller, a New York Times egykori főszerkesztőjének májusi cikkét.

Marusic legnagyobb meglepetésére Keller megjegyzi, hogy ha a riporter kikapcsolja a mikrofont, akkor a legtapasztaltabb jogvédők elismerik a jogvédelem reálpolitikai korlátait. Belátják, hogy Amerika nem képes egyszerűen rákényszeríteni a külföldet az emberi jogok tiszteletben tartására. Azt is felismerik továbbá, hogy könnyebb elítélni egy Amerikának ártani nem képes országot, mint egy olyan államot, amely olajat szállít a Nyugatnak vagy amerikai támaszpontokat engedélyez a területén. Azt is elismerik, hogy ha a kínai vezetőket megalázó kritika éri, az a kemény vonal híveit erősíti Kínában. A csöndes diplomácia néha többet ér, mint a látványos elítélés.

Mindez azonban egészen májustól júliusig nem késztette írásra Marusicot. Csakhogy közben egy prominens jogvédő terjedelmes könyvében is hasonló eretnek gondolatokra lelt. A nemzetközi emberijog-védő mozgalom történetéről szóló négyszáz oldalas művében Aryeh Neier, a Human Rights Watch egyik alapítója, és Soros György Nyílt Társadalom Alapítványának elnöke szintén óvatos kritikával illeti a mai jogvédőket. Marusic azt olvassa ki a könyvből, hogy az idősebb jogvédő nemzedék aggodalommal tekint a mai mozgalmárok tevékenységére.

Marusic valóságos beismerésnek tekinti, hogy Neier elismeri: az al-Kaidára nem lehet a nemzetközi megszégyenítés eszközével hatni, mert a terrorista szervezet éppen hogy elveti azokat az erkölcsi értékeket, amelyeknek nevében szégyenpadra vonnák. Könyvének utolsó fejezetében aztán kifejezetten felszólítja az emberjogi aktivisták fiatal nemzedékét, hogy legyenek kreatívabbak, erkölcsi szenvedélyüket egyeztessék össze a geopolitikai adottságokkal, és „tegyék alkalmazhatóvá a nemzetközi jog eszközrendszerét a terrorizmus korában”.

Ettől eltekintve azonban Neier, Marusic rosszallását kiváltva, elítéli az elfogott külföldi terroristákkal szemben alkalmazott módszereket. Marusic külön is bírálja őt azért, mert reálpolitikai megfontolásait nem alkalmazza Izrael esetében, hanem az izraeli erőszakot a balos aktivistákhoz hasonlóan úgy ítéli el, mintha Izrael nem terrorcselekmények ellen védekezne.

Marusic mindenesetre figyelemre méltónak tartja azt is, hogy Neier az emberi jogok három kategóriája, a politikai és polgári, a szociális, illetve a legújabb, a zöld jogok közül az elsőt emeli ki, mint amelynek elsőbbsége van a többihez képest. Ez közelebb áll a hagyományos nyugati állásponthoz, mint a jogvédők körében uralkodó baloldali felfogáshoz.

Amerikának nem szabad elfordítania a fejét, ha jogsértést tapasztal, ajánlja Marusic. Ez nem lenne lehetséges, de hasznos sem. Erkölcsi elvekre szükség van, ám szükség van stratégiára is, hogy az állam ne lépjen ki a realitás kereteiből. Az idős jogvédők némelyike megértette ezt. „Csak remélhetjük – zárja a könyvismertetést Marusic –, hogy a következő nemzedék is megérti.”